Borús idő volt.
Mindenfele, bármerre is néztünk nehéz, szürke fellegek sorakoztak az égen, amik mindinkább csak gyűltek, és gyarapodtak felettünk. Kisvártatva még az eső is eleredt, de csak egy könnyed nyár végi zápor volt csupán, ami rövidesen odébb is állt felfrissülést hagyva maga után. Így mi sem tétlenkedtünk tovább, felkerekedtünk és elindultunk hát amerre a szemünk vitt tovább. Nem használtunk GPS-t, sem semmiféle modern technológiát, csak mentünk szinte árkon-bokron át, olykor igencsak szerpentines, kacskaringós utakon, hol a tengerpart mellett, hol pedig hegyen-völgyön vezető már-már úttalan, szűk kis utakon, a természet szívében.
Nem volt semmilyen célpontunk. Aznap nem terveztük meg előre, hogy hová is menjünk, csak menni akartunk: felfedezni az ismeretlent, megismerni az idegent, s hagyni, hogy ő maga táruljon fel előttünk úgy, ahogyan puszta valójában és a maga szépségében kevesen csodálhatják. Így történt, hogy olyan helyekre, tájakra is eljutottunk, amik mindaddig rejtve maradtak előttünk, noha mindvégig tudtunk létezésükről. Ám hajlamosak vagyunk elfeledni, oly természetesnek, megszokottnak, szinte semmitmondóan adottnak venni, hogy valódi lényük homályba vész, pedig, egyek a természet csodái közül.
Nincs ez másképp az olajfákkal, s vele együtt az olajfaligetekkel sem, amik sokszor végtelen messzeségbe nyúlón vezetik a szemet gyakran túlmutatva a horizonton is, akárcsak a minket minden oldalról körülölelő liget, amelynek látványa örök emlék gyanánt égett belénk. Nem tehettük meg, hogy nem csodáljuk meg közelebbről, hiszen magával ragadó szépsége, és végtelennek tűnő nagysága mindinkább hívogatott bennünket.
Félre állva az autóval, kiszálltunk, és elkezdtünk egyre beljebb és beljebb sétálni a hatalmas fák alkotta ültetvényen, ahol érezve lábunk alatt a kellemesen átnedvesített talaj friss illatát, és látva a terebélyes fák megindító látványát törzsükön az évszázadok lenyomatával, hirtelen beléd nyíllal egy érzés: fenséges. Isteni fák ezek, amiket az ókori Egyiptomban Ízisznek, míg a görög mitológiában Pallasz Athénének tulajdonítottak. Megfoghatatlan, égi erő hatja át őket, hiszen mindaddig amíg az élet legkisebb csírája is mutatkozik bennük, jöjjön bármily pusztító tűzvész, szárazság, vagy könyörtelen hófödte dermedés, újult erővel, még nagyobb akarattal törnek életre újra. Levelei haragoszöld árnyalatot vesznek, míg törzsükön szemmel látható nyomait viselik az említett károkból adódó sérüléseknek, de tovább élnek. S ha egy kis szerencsénk van, akkor nemcsak az elkövetkezendő években, évtizedekben, hanem évszázadokban, vagy akár évezredekben is ugyanúgy csodálhatjuk: kellő tisztelettel adózva előttük.