Ma egy olyan, a konyhában gyakorta használt kifejezést, és egyúttal ismert technikát hoztam nektek, ami nem lehet idegen, sem pedig ismeretlen azok számára, akik szoktak otthon olyan desszerteket készíteni, mint például az előző posztban bemutatott híres édesség, vagy a hozzá nagyon hasonló pudingok (el pudín), sütés nélküli édesen lágy, krémes torták (la tarta), és a hideg, őszi-téli időszakok elengedhetetlen finomsága, a forró csokoládé (el chocolate caliente).
Közös tulajdonságuk elkészítésük módjában rejlik, amire a magyar nyelvű receptkönyvekben az alábbiak valamelyikét olvashatjuk: "olvasszuk fel / melegítsük / főzzük egy bizonyos ideig", de nem egyszerűen csak egy lábasban közvetlenül a tűz felett, hanem "lassú kavarás mellett, vízgőz felett". Ami annyit jelent, hogy például a tojás (el huevo), a margarin (la margarina), vagy épp a csoki (el chocolate) esetében nem jó, ha egyszerre túl nagy hőhatásnak vannak kitéve, mert akkor könnyen összeugranak, csomóssá válnak, vagy épp kifutnak, szerteszéjjel fröcskölve mindent a konyhában. Ennek elkerülését, és egyúttal megelőzését szolgálja az, amikor egy lábasban éppen annyi vizet melegítünk, hogy a belőle származó gőz elegendő legyen egy felé helyezett tálban lévő élelmiszer felolvasztásához, vagy épp megfőzéséhez, méghozzá lassú, egyenletes hőfokon. Mi éppen ezért ezt egyszerűen, egy szóval fejezzük ki: gőzfürdő; vagy régies nyelven: máriafürdő. S ugyan ha még az előbbiből nem is, de az utóbbiból már mindenképpen megkapjuk a spanyol kifejezésünket is:
el baño (de) María, merthogy a spanyol nyelvben megmaradt annak hagyománya, ahonnan ezt az eljárást eredeztetik.
Feltalálása ugyanis egy bizonyos Zsidó Mária néven ismert asszonyhoz, mondhatni, hogy a történelem első női kémikusának, tudósának a személyéhez köthető, akinek valódi kilétét a mai napig homály fedi. Gyakran nevezik Mária prófétanőnek, miként sokszor azonosítják Mózes nővérével, Mirjámmal is, míg egyesek szerint magának az atomelmélet alapítójának Démokritosznak volt a tanítója. Létezésének legbiztosabb forrását azonban Panopoloszi Zószimosz, a Kr.u. 4. szd-ban élt görög származású tudós írásaiból ismerhetjük, aki nem egyszer tesz említést, és ad leírást a különféle találmányairól, illetve felfedezéseiről, amelyek egyike volt az ún. balneum Mariae, avagy bain-marie (ejtsd: bén mári), amelyet bain de Marie-ként is ismernek, pl. a francia nyelvben, amit nemcsak a mindennapok során, a konyhában használhatunk, hanem ugyanolyan nagy segítség az orvostudomány, és a kozmetika számára is, hiszen az élelmiszereken túl számtalan másik olyan anyag létezik, amelynek nem tesz jót a hirtelen hevítés. Maga a módszer egyébként eredetileg egy vízzel majdhogynem teli edényt jelölt, amit alulról egy homokkal, és vulkáni hamuval telt nagyobb méretű tál hője hevített, s az így keletkezett gőz fölé pedig ugyanígy egy másik tálat helyeztek, benne a számunkra éppen szükséges anyaggal, legyen az szilárd, vagy folyékony halmazállapotú.
Így tehát, ha egy spanyol szövegben a következőt látjuk: cocinamos al baño María, tudni fogjuk, hogy ez mit jelent, s hogy hogyan járjunk el, ha mi magunk is szeretnénk elkészíteni az adott ételt, hiszen csak főznünk kell azt, vízgőz felett.

Kevés az olyan kávézó vagy cukrászda; étterem és bár, ahol ne kóstolhatnánk meg desszert gyanánt a selymesen krémes mennyei szalonnát, bárhol is járjunk Andalúziában, vagy utazzunk a mediterrán ország középső vidékétől legészakibb pontjáig. Merthogy annyira elterjedt, és kedvelt édességről van szó egész Spanyolországban, hogy a kis, és nagy; a hagyományos, és modern vendéglátóhelyek egyaránt beleteszik kínálatukba, követve a tradicionális elkészítés módját, vagy feldobva olyan összetevőkkel, amik által megváltozik ízvilága.
Alapvetően nem áll másból, mint tojássárgájából, cukorból, és egy kevés vízből. Kapható kör alakban, kisebb kockára, vagy vékony téglalap alakúra szelve. Színe intenzív, az okkersárga sötétebb árnyalatától egészen annak világosabb tónusáig terjed, míg teteje a rajta lévő karamelltől csillogón barna. Állaga tömörebb, mint egy puding, vagy akár egy kocsonya, de mivel nem tartalmaz lisztet, ezért mégis lágynak mondható, éppen annyira, mint egy finom, puha szalonna. Innen kapta nevét is, legalábbis ami annak első felét illeti: el tocino - sertésszalonna, míg második fele a származására utal: el cielo - ég; menny vö.: celestial - mennyei ~ de cielo, lévén, hogy a legelterjedtebb legenda szerint Jerez de la Frontera városában, az Espíritu Santo (Szentlélek) kolostor nővérei voltak azok, akik megalkották ezt az isteni édességet. Ebben közrejátszott az is, hogy a környező borászatok megszámlálhatatlan mennyiségű tojássárgáját adományoztak a zárdának, mert azt nem tudták felhasználni, ellentétben annak fehérjéjével. Annak idején ugyanis, ahogyan az napjainkban is gyakorta szokás, a tojásfehérje segítségével finomítják a borokat, megtisztítva ezáltal őket a különféle lerakódásoktól, kisebb szennyeződésektől, hogy így, a végül palackozásra kerülő nedű teljesen tiszta, átlátszó textúrájú legyen, a zavarosság legkisebb jelét sem mutatva. Ezzel a módszerrel viszont egyből adódik egy kis baj: az így keletkezett, s egyúttal megmaradt tojássárgája mind veszendőbe megy, ha nem kerül valamilyen formában felhasználásra, márpedig nem csak egy-két tojássárgájáról beszélünk, amit egy kis cukorral kikeverve mi magunk is jóízűen elfogyaszthatunk. Az egyik legnagyobb helyi borászatnak, a González Byass pincészetnek a történeti irattárát bújva ugyanis előkerült egy 1837-ben dokumentált leltárkönyv, amely világosan rögzíti, hogy havi 1000 tojást vásároltak. S ne feledjük, ez csak egyetlen egy borászat volt a régióban, mellette még számos másik is ugyanígy járt el, mígnem annyi sárgája gyűlt össze, hogy azzal kezdeni kellett valamit. Igaz ugyanakkor az is, hogy ennek a nagy mennyiségű tojássárgájának a további felhasználására vonatkozóan nincsenek pontos adataink, ám maga a mennyiség, és az adott kor együttesen adja azt a feltételezést, hogy nem hagyták veszendőbe menni, ráadásul az évek múltán egyre nagyobb számban jelentek meg azok a helyek (Andalúziában elsőként Jerez városában), ahol ezt a mennyei édességet árulták, amíg végül mára már inkább azokat a helyeket kell megszámolnunk, ahol nem készítik.
Cádiz szívében, a híres La Viña karneváli negyedben található egy kis elbűvölő épület, hófehér homlokzatán jellegzetes andalúz jegyekkel, amely otthont ad a város, ha nem a környék egyik leghíresebb éttermének, s egyúttal tapas bárjának. Kellemes hangulatot árasztó tágas belső terek, amelyek falain személyes képek idézik az elmúlt emlékeket: El Faro. Elegáns, de nem hivalkodó; modern, ám mégis bájos, ahol családias környezetben kóstolhatjuk a cádizi konyha hagyományos ízét, így az utánozhatatlan mennyei kockát egy hűsítő gyümölcs-sorbettel, amihez leginkább egy édes vörös, testes Pedro Ximénez sherry illik.
Ám, ha valami mást, valami újat, merészet, a megszokottól merőben eltérőt keresünk, akkor El Puerto de Santa María városában, egy három Michelin-csillagos étteremben meg is találhatjuk, ahol a nyári menü része a különleges, sós édesség. Az Aponiente luxusétteremben ugyanis lehetőségünk van egy ún. tengeri szalonnát, vagy ahogyan itt nevezik: szalonnácskát (el tocinillo) kóstolni, ami a tengeri pér sóban érlelt ikrájából, sózott tojássárgája hozzáadásával készül, méghozzá halkollagénből kinyert karamellöntettel, amit egy kevés ánizzsal ízesítenek. Pár szem mandulával, és egy pohár Fino sherryvel tálalják.
Természetesen otthon is könnyedén elkészíthetjük ezt a desszertet, és az alábbi videó segítségével még nagy gyakorlatra sem lesz szükségünk hozzá. Igaz ugyan, hogy ez egy kicsit más, mint az eredeti recept, de garantáltan nagyon finom édességet kapunk, úgyhogy érdemes kipróbálnunk! Azok számára, akik nem tudnak spanyolul, a videó alá írtam a recept magyar verzióját egy-két kiegészítéssel. Mivel azonban 8-10 főre is elegendő adagról van szó, nyugodtan lefelezhetjük a hozzávalók mennyiségét.

Hozzávalók:

• a karamellhez: 4 ek kristálycukor + egy kanálnyi víz
• a sziruphoz: 500 g kristálycukor + 150 ml víz
• + 3 egész tojás és 19 sárgája

Elkészítés:

Először is, egy kisebb serpenyőben keverjünk el négy evőkanál kristálycukrot egy kevés vízzel egészen addig, amíg a cukor fel nem olvad, de figyeljünk arra, hogy a karamell ne keményedjen meg, maradjon cseppfolyós, mert egyből a sütőformába kell öntenünk ahhoz, hogy végül megkapjuk finom édességünk egyenletesen barna színű tetejét. Ezért a karamellnek edényünk minden részét alaposan át kell járnia, s ha ez megtörtént, akkor tegyük félre, hagyva, hogy szobahőmérsékleten teljesen kihűljön.
Eközben készítsünk szirupot a megadott hozzávalók segítségével: keverjük el a cukrot és a vizet, majd kb. 3 percig hagyjuk főni. Nem kell felforralnunk, csak éppen gyöngyözzön a víz, és ebben az esetben is arra kell ügyelni, hogy ne legyen túl sűrű, mert majd ezt kell fokozatosan adagolva hozzáadnunk a tojásokhoz, éppúgy, mint amikor a házi tartármártást készítjük: először kikeverve a sárgáját, majd lassan, és állandó keverés mellett adagolva hozzá az olívaolajat. Ebben az esetben viszont egy tálba üssük bele a három egész tojást, majd adjuk hozzá a többi sárgáját, és egy habverő segítségével maradéktalanul dolgozzuk el. Az így megmaradt fehérjét se dobjuk ki, mert felhasználhatjuk más édességekhez, mint pl. habcsókokhoz, de készíthetünk belőle cukrászkrémet is a mézeskalácsunkhoz.
Miután állandó keverés mellett a tojások szép, egyenletes keveréket mutatnak, fokozatosan adagoljuk hozzá a már kész szirupot, ismét ügyelve arra, hogy a folyamatos keverést ne hagyjuk abba, mert könnyen becsomósodhat. Így is előfordulhat, hogy lesznek benne kisebb-nagyobb csomók, de akkor csak annyi a dolgunk, hogy átszűrjük, mielőtt a sütőformába öntenénk. Amibe csak akkor tegyük, ha az már teljesen kihűlt. Viszont még mielőtt ezt megtennénk, ugyanígy hozzáadhatunk 225 ml langyos tejet is, amitől még finomabbá válik majd desszertünk, de tehetünk bele egy kis fahéjat is, ahogyan azt Portugáliában szokás.
Ezután, egy nagyobb tepsit töltsünk meg egy kis vízzel, és erre helyezzük rá a keverékkel megtöltött kis sütőformáinkat, hogy így, a sütőben keletkezett gőz még inkább hozzájáruljon megfelelő állagához. Süssük mintegy 50 percig, 200 fokon. Van, aki egy darab alufóliával letakarva süti, de mint ahogy a videóban is elhangzik, ha nem takarjuk le, akkor azon túl, hogy szinte megfeketedett teteje igazán tükrözi a házilag történő elkészítés módját, hozzájárul egy még különlegesebb, karamelles ízhez, ami nagy siker lehet vendégeink körében.
A sütőből kivéve hagyjuk teljesen kihűlni, majd letakarva tegyük a hűtőbe egy napra, hogy kellőképpen megdermedjen, és csak másnap vegyük ki, fejjel lefelé kiborítva a sütőformából, majd pedig tetszőleges nagyságúra szeletelve tálaljuk családunk és barátaink részére. Egyébként, ha lecsökkentjük az adagot, akkor a 3 egész tojás helyett csak egyet használjunk, a 19 sárgája helyett pedig 8-9 db közepes méretű sárgájával dolgozzunk.

Kép forrása: chotda / CC BY-NC-ND 2.0

(Caesar Cádizban, 1894. José Morillo y Ferradas)

Cádiz több, mint 3000 éves mítoszokkal és legendákkal övezte történelme még mindig sok kérdést vet fel, amelyekre lehet, hogy már sohasem fogunk választ kapni, hiszen sok emléke vagy a tenger martalékává lett, vagy pedig mélyen a város alatt, annak szívébe zárva rejtőzik örök időkre.
Ugyan az utóbbi évtizedekben erőteljesen fellendültek a régészeti ásatások, köszönhetően a sok felújítás vagy átépítés következtében talált számos föníciai és római kori emléknek, de még mindig csak találgatásaink lehetnek afelől, hogy milyen szerepet is töltött be az ókorban Andalúzia legdélebben fekvő városa. Ennek ellenére egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy jóval nagyobbat, mint azt eddig gondoltuk: a pun Karthágó, a hellénkori Athén, vagy a birodalomkori Róma után meglehetősen nagy jelentőséggel bírt.
A legfrissebb kutatások szerint ugyanis két kikötővel rendelkezett, amelyek közül az egyik az öböl felé, míg a másik az óceán felé nyílt. Így a tengeri, és a szárazföldi kereskedelem tekintetében kulcsfontosságú szerepet tölthetett be, amit alátámasztani látszik az is, hogy a Hispániát Rómával összekötő Vía Augusta, a nagy kiterjedésű, hosszan elterülő homokdűnés parton, a jelenleg csak Cortadura strandként ismert területen át, mintegy onnan indulva vezetett, amellyel párhuzamosan napjainkban a CA-33-as autópálya fut. Kereskedelmi szerepén túl gazdasági tevékenysége sem volt elhanyagolható, hiszen a környékről származó különlegesen finom cádizi borokon kívül (lat. vinum gaditanum), olívaolajat és más, helyben előállított élelmiszert, mint például sózott halat (lat. salsamentum), illetve egyéb, kedvelt önteteket, szószokat (pl. garum) szállítottak a Római Birodalom teljes területére. Ennek lenyomatát őrzik azok a halfeldolgozó üzemek is, amelyeknek részei egyre nagyobb számban kerülnek elő a modern város épületei alatt. Ezenkívül, a történelmi negyedben található római kori színház maradványai csak egy kis töredéke annak a monumentális építménynek, amely egykoron lehetett. Több, mint tízezer fő befogadására volt képes, s ezáltal a második legnagyobb színháznak mondható egész Hispániát figyelembe véve. Nem messze tőle, a szintén történelmi, jelenleg Santa Maríaként ismert városrészben pedig egy amfiteátrum is volt, amelynek romjai egy 1500-as években készült rajzmetszeten tűnnek fel utoljára. Továbbá arról is van tudomásunk, hogy három kultikus építmény is állott rajta, amiért olyan írók nevezték az ókori Cádizt vallási fellegvárnak, mint az ógörög író és filozófus, Philosztratosz.
Ám még mielőtt ennél jobban elmélyednénk a történelmében, és felfedeznénk a letűnt idők ránk maradt emlékeit, üljünk be egy csésze habos kávéra a Cádizi Múzeum szomszédságában található La Miga de Oro nevű hangulatos kis kávézóba, ahol a hívogató cukrászsütemények széles választéka mellett frissen sütött pékárut is találni. Az ínycsiklandó, francia baguette alapú serrano sonkás pirítós frissen vágott paradicsomszeletekkel (tostada de jamón serrano con tomate), vagy egy aranybarnára sült, tojástól csillogó vajas croissant (croissant de mantequilla) frissen facsart narancslével (zumo de naranja) megfelelő mennyiségű energiával tölthet fel egy ilyen kiránduláshoz, főleg, ha utána még egy kis desszertnek valót is választ az ember. Ez lehet egy, a legjellemzőbb andalúz édességek közül, mint pl. egy kocka tocino de cielo, avagy mennyei szalonna, noha ugyan semmi köze sincs magához a szalonnához, mint húsféléhez, mivel csak tojássárgáját, cukrot és egy kis vizet tartalmaz, viszont annál ízletesebb nyalánkságnak bizonyulhat. De választhatunk olyan nemzetközileg is ismert édességeket, mint pl. a csokis fánk (donut con chocolate), vagy a leveles tésztából készült nutellás csiga (roll de mantequilla con Nutella).
Kiadós reggelink után, egy kellemes sétát téve a Plaza de Mina parkban a hatalmas, több száz éves fák adta hűsítő árnyék alatt, betérhetünk az onnan nyíló múzeumba, ami kiváló kiindulópontja lehet mai utazásunknak. Megtalálható benne ugyanis minden, ami magának a városnak, illetve a környező régiónak az emlékét őrzi, merthogy egyaránt tekinthető régészeti, szépművészeti és néprajzi múzeumnak, ami ennek megfelelően eltérő szintekre tagolódik.
Belépve, a görög mitológiából ismert Héraklész, latin nevén Hercules, tekintélyt parancsoló heroikus alakja néz le ránk, amint kőrisbuzogányára támaszkodva megpihen. Göcsörtös botján kitűnik a nemeai oroszlán kiterített bőre, míg jobb kezében, a háta mögött rejti egy későbbi feladatának gyümölcsét, a Heszperidák kertjéből ellopott három aranyalmát. Azért van nagy jelentősége ennek a szobornak, ami még ha nem is az eredeti példány, hiszen azt a Nápolyi Régészeti Múzeum őrzi, mert a görög-római mondavilág szerint maga a nagyerejű félisten volt az, aki Cádizt alapította, sok más andalúz várossal együtt.
Mint azt már tudjuk, 10. feladatként azt a megbízást kapta, hogy hozza el Gérüón (egy három fejű, és három testű szörnyszülött) bíborszínű marháit Erütheia szigetéről, ami az Ókeanosz (világóceán) közelében fekszik, majd ezt követően vinnie kellett néhányat az örök ifjúságot és halhatatlanságot adó aranyalmafa terméséből, ami Héra gyümölcsöskertjében található; ez pedig egyesek szerint az észak-afrikai Atlasz-hegység nyugati részén, mások szerint egy távoli szigeten az óceán peremén. Bárhol is legyen azonban pontos helye e égi paradicsomnak, az mindenképpen érdekes, hogy a négy nimfa közül, akik e fát őrizték, az egyiket Erütheiának, avagy Erytheiának hívták, éppen úgy, ahogyan azt a szigetet is, ahová Héraklészt előző útja sodorta, s amelyik egyúttal részben megfeleltethető Cádiz városának ma ismert északi csücskével. Azért csak egy kisebbik részével, mert annak idején a Cádizi-öböl egyáltalán nem úgy nézett ki, ahogyan azt napjainkban ismerjük: több kisebb sziget alkotta, legészakibb pontján a már említett Erytheia szigetével, amit egy szűk csatorna választott el az alatta elhelyezkedő, hosszában déli irányba nyúló Kotinoussa szigetétől, amit a legfrissebb kutatások szerint (2020), ugyancsak egy keskeny, és viszonylag sekély szoros osztott északi pontján ketté. Ezzel magyarázható is lenne idősebb Plinius állítása, miszerint létezett egy aprócska sziget Insula Iunonis, avagy Aphrodisias néven, amelyen Aphrodité, avagy Vénusz istennő szentélye állott, nagyjából a napjainkban is látogatható, kilátóként és kulturális rendezvények helyszínéül szolgáló San Sebastián vár területén, illetve annak környékén. Bár ide mind ez idáig Zeusz apjának, Kronosznak a templomát helyezték, míg az előbbit a ma ismert San Fernando településsel és annak környékével azonosították. Ez az azonosítás azonban annyiban mindenképpen helyes, hogy az a terület is egy volt a Cádizi-öböl szigetei közül, bár akkoriban az Antipolis nevet viselte.
A trójai háború után, i.e. 1100 környékén, a mai Libanon területéről, Tírusz városából érkező föníciai telepesek kezdték elsőként benépesíteni Erytheia szigetét, megalapítva ezzel Gadir városát, amelynek jelentése: fallal körülvett erőd. Kezdetben gazdasága virágzott, nemesfém kitermelése kiemelkedő volt, amit az a sok aranyékszer, illetve ezüsttál is bizonyít, amiket nem csak itt, de Huelva és Sevilla megyéiben is feltárt hercegi sírokban találtak. Azonban az idő múlásával lassú hanyatlásnak indult, majd pedig a felemelkedő Karthágó által elesett. S bár úgy tűnt, hogy területét tekintve fontos gazdasági és kereskedelmi központ, ami a korban jellemző hadiipar számára sem volt elhanyagolható, a II. pun háború idején önként megadta magát Rómának, felismervén, hogy küzdelme vele szemben mind hiábavaló. Ezt követően lett a város neve Gades.
A Római Birodalom idején kivételezett helyzetbe került más városokkal szemben, olyannyira, hogy tőle független választási szabadsággal bírt, teljes mértékben mentesült az adófizetés alól, és még saját pénzérmét is verethetett, amelynek előlapján Hercules arcképe, hátoldalán pedig egy vagy két tonhal volt látható. Mindez pedig elsősorban annak volt köszönhető, hogy a föníciai származású Balbus család tagja, id. Lucius Cornelius Balbus, jó barátja és egyben személyes tanácsadója volt Caesarnak, akivel így, Róma mintájára, közösen dolgozták ki a város további bővítését, megalkotva ezáltal az új várost, vagyis a Neapolist. Ami egyet jelentett azzal, hogy dél felé húzódva megkezdődött a lakóterület kiterjesztése, elfoglalva ezáltal a környező szigeteket. Utak, házak, műhelyek, és különféle kulturális létesítmények épültek. Ekkor építették ki a folyamatos vízellátásra szolgáló rendszert is, amit egyenesen Jerez de la Frontera környező vidékéről, az akkoriban Tempul városaként ismert San José del Valle településről, több, mint 70 km hosszan, kőbe vájt ólomvezetéken keresztül vezettek. Egyes darabjait megtekinthetjük a múzeumban, míg nagyobbik részét a Hasdrubalról elnevezett park (Plaza de Asdrúbal) mentén láthatjuk teljesen rekonstruált állapotában. Nem messze innen egyébként, az Andalucía sugárút mentén, a Valera-kertekben (Jardínes de Valera), találhatunk egy föníciai-római kori temetkezési helyet, ami vélhetően ugyanebben az időben bővülhetett. Ennek érdekessége, azon kívül, hogy a látogatót egy tanösvény tájékoztatja a korra jellemző temetkezési szokásokról az, hogy egész Spanyolországot figyelembe véve ez a legnagyobb területű Necropolis, amit a modern városok fejlődése és terjeszkedése nem temetett maga alá.
A múzeumból kilépve, egy alig tíz perces sétára tőle található egy, a legtöbb külföldi számára eldugott hely, amiről nem is gondolnánk, hogy milyen különlegességet rejt. Márpedig a modern Bábszínház (Teatro del Títere La Tía Norica) épülete alatt egy egész föníciai város romjai húzódnak. Keskeny, sárral és agyagból készült kövezett utcák mentén, amelyen még az arra járó szarvasmarha is meghagyta lábnyomát, nyolc ház épületének a részeit láthatjuk, amelyek az i.e. 9. században épültek. Ezenkívül, feltártak itt még egy római kori időkből származó halfeldolgozó üzemet is, amelynek kis medencéit egyaránt használták a halak megtisztítására, feldolgozására, illetve tartósítására, vagyis rétegezett sózására. Vélhetően az olyan ma ismert ételeknek, mint például a sózott és szárított tonhalszeletek extra szűz olívaolajjal gazdagon locsolva (mojama con AOVE), ezek a római, amphorákban is gyakorta szállított, só által tartósított halak, halszeletek lehettek elődjei. S noha napjainkban is számtalan olyan csemegebolttal találkozhatunk szerte Spanyolországban, ahol megtalálható a só borította tőkehal, szardínia, vagy tengeri pér, miért is ne kereshetnénk fel egy olyan helyet, ahonnan magunkkal hozhatjuk az antik világ ízét? Merthogy Cádiz városában még erre is lehetőségünk van. Két helyi régészkutató, és egy borászmester ugyanis újraalkotta az ókor kulináris művészetét. Egy kicsiny szuvenír bolt az egykori Kotinoussa szigetén, a római kori színház szomszédságában, ahol megtalálhatjuk a rómaiak által oly kedvelt és hírhedt mézbort (lat. mulsum), a mustból és mézből álló aperitifként felszolgált italt, vagy egy különlegesen aromás, ragyogó színezetű rózsabort (lat. sangvis), amit alapvetően valamely ünnep alkalmával ittak, illetve ennek egy egyszerűbb, de annál hivalkodóbb változatát, a hatalmat, erőt, mértékletességet és hitet szimbolizáló lilás tónusú ibolyabort, ami állítólag Hadrianus császár kedvence volt. Mindezek mellé vehetünk egy kis darab sajtot is, amit annak az őshonos kecskefajtának a tejéből készítenek, amiből napjaink méltán híres Payoyo sajtja is készül. Három hónapig érlelik, és kétféle változatban kapható, ám mindkettő ugyanamiatt vonzó: vagy a már említett mézborból (lat. libvm), vagy pedig a rózsaborból (lat. rosarvm) fecskendeznek hozzá egy bizonyos mennyiséget, és azzal együtt érlelik tovább, míg fogyaszthatóvá nem válik. Két ízesített, fűszeres halöntet (lat. garum és saucemare) közül is választhatunk, amelyek egyaránt jól illenek a friss salátákhoz, mint a tenger gyümölcsein alapuló ételekhez, miként ha antik módra szeretnénk feldobni grillezett zöldség, avagy hústálunkat, érdemes egy üveg garum ecettel (lat. oxygarum) dolgoznunk, ami kiválóan fokozza az egyes összetevők ízét, arról nem beszélve, hogy pácnak sem utolsó. Ám ha a letűnt időket nem megízlelni szeretnénk, hanem újra divatba hozni, akkor számtalan gyönyörűen kidolgozott ékszer közül is válogathatunk, amelyek között egyaránt találni föníciai időket, miként görög-római korokat idézőt.
Ha pedig több mindenből is szeretnénk vásárolni, akkor célszerű azután betérnünk a sarki kisboltba (TripMilenaria Museum Store), miután a tőle egy percre elhelyezkedő római kori színház romjait már felkerestük. Bejárata ugyanis ugyanebből az utcából nyílik, a Calle Mesón 13-as szám alatt, ahol még egy tábla is jelzi: THEATRVM BALBI. Mielőtt azonban magunk is megcsodálhatnánk ennek az egykoron ámulatba ejtő építmények a maradványait, egy bemutatótermen keresztül megismerkedhetünk történelmével, pontos képet kapva feltárásáról, miként az utóbbi években végbe ment rekonstrukciós munkálatokról is tájékozódhatunk, amik végül elvezetnek bennünket egy félkör ívben húzódó, boltíves föld alatti járathoz, ahonnan kiérve még így is, hogy már nem gyönyörködhetünk teljes nagyságában, eltörpülünk.
Az i.e. 70 körül épült épület a Pompeii színház után a második legrégebbi, míg az Ibériai-félszigetet figyelembe véve az első római kori színháznak minősül. Ám ha már kulturális létesítményekről, és Cádiznak a római korban betöltött szerepéről beszélünk, azt mindenképpen érdemes megemlíteni, s egyben megjegyezni, hogy a Rómában található Colosseumban két olyan márványtömböt is dokumentáltak, amin az alábbi véset olvasható: "GADITANORVM", azaz: cádizi állampolgárok számára fenntartott hely. Mindez természetesen nem zárja ki, hogy ne lehetett volna más városokból származó előkelőségeknek fenntartott hely is a monumentális épületben, de azt mindenképpen megerősíti, hogy bizonyos gazdag, és befolyásos cádizi családoknak elegendő volt belépve annyit mondaniuk, hogy: "Cádizból jöttünk!", mivel a színtérhez közeli, arra jó rálátással lévő ülőhelyet kaptak. S mindez nem is oly elképzelhetetlen, ha figyelembe vesszük ezt a színházat, amelynek neve is mutatja, hogy szorosan kötődik a már említett Balbus családhoz. Egyike volt ugyanis azon létesítményeknek, amelyek a Neapolis tervezésekor nem csak hogy felmerültek, de meg is valósultak, bár mint ahogy Strabón is írja Geógraphika c. művében, nem akkora léptékkel, mivel a tenger jóval közelebb helyezkedett el a sziget belseje felé, mint napjainkban, így könnyen lehet, hogy az épület hátoldala és a víz között alig maradt pár méter. Éppen ezért sokan úgy vélik, hogy lelátóinak a legfelső része (ahová a nők, a gyerekek, illetve a rabszolgák ülhettek) vagy egy pusztító szökőár következtében omlott le, vagy pedig a középkor idején használták fel darabjait az akkori épületekhez. A megmaradt félkör alakú karzat egy része viszont feltárásra került, így a szenátori rend, a lovagrend, és a többi állampolgár számára fenntartott helyek egy része is megcsodálható. Érdekesség, hogy más ókori római színházakkal ellentétben a színpad előtti félkör alakú építmény mögött, amelyen a kórus játszott (lat. orchestra), nem két sor volt a szenátus tagjai számára, ahogyan az alapvetően lenni szokott, hanem három. Maga a színpad, és a hozzá tartozó portikusz, vagyis oszlopos előcsarnok azonban nem került feltárásra, hiszen azok az idők folyamán vagy megsemmisültek, vagy pedig beépültek a környező házak, épületek falait támasztva, akárcsak a nézőtér többi része, illetve az azt összekötő, és egyúttal elválasztó lépcsők és folyosók. Tudomásunk van ugyanis arról, hogy nyugati irányban egy része a régi katedrális, vagyis a Santa Cruz plébánia (Parroquía de Santa Cruz) épülete alatt található, beleértve a székesegyházhoz tartozó múzeum épületét (Museo Catedralicio), míg kelet felé a városi óvoda épülete alatt egészen a középkori vár romjáig (Castillo de la Villa) húzódik, magában foglalva a mára már elengedhetetlen kulturális élet központjának számító eldugott kis bárt, a Café Teatro Pay Pay-t, ahol sokféle művészeti előadással találkozhatunk, legyen szó egy kezdő zenész bemutatójáról, vagy egy tapasztalt zenekar fergeteges koncertjéről, esetleg egy flamenco-estről, amelyek ára minden esetben tartalmazza egy frissítő italét is a forró nyári éjszakán.
De napunk zárásaképpen ugyanígy betérhetünk egy másik, egész évben látogatható emblematikus helyre is, a katedrális szomszédságában található, egy alig öt perces sétára lévő Kékmadár Barlangba (La Cueva del Pájaro Azul), ahol a föld alá merészkedve egy új világ tárul elénk rég letűnt helyszínen, ahol a '60-as évektől kezdődően, ugyan több évnyi kihagyással, könnyű vacsorával egybekötött flamenco tablaókat rendeznek. Olyan neves előadóművészek fordultak itt meg, mint Lola Flores, María Vargas, Antonio el Bailarín, stb. Napjaink előadásai 60 percesek, és este 9-kor kezdődnek. Minden esetben foglalás szükséges, mert a befogadóképesség nem nagy, és az esemény kezdete előtt negyed órával meg kell érkeznünk, mert miután elkezdődött az előadás, nem engednek be senkit sem, még akkor sem, ha rendelkezünk belépővel. Viszont a jegyárak magukban foglalnak egy keveset a helyi ízek választékából, így egy gusztusos ibériai tálon vékonyra szelt ibériai sonkaszeleteket (jamón ibérico), szárított és érlelt sertéskarajt (caña de lomo), és legtöbbször ízletes, érlelt Payoyo sajtcikkelyeket találhatunk töltött olajbogyóval (aceitunas aliñadas), amit egy pohár kellemes fokra hűtött Manzanilla sherry kísér. Ezenkívül, a nap többi részében, lehetőségünk van egy vezetett túrán is részt venni, amely között angol nyelvű előadást is találhatunk, de ezekhez is minden esetben előzetes foglalás szükséges. Ezeken az alkalmakon van részletesebben lehetőségünk arra, hogy megismerjük a hely történelmét, pontosabban annak az elmúlt évszázadokra vonatkozó jelentőségét, amely még a régészeti kutatások szempontjából is nagy súllyal bír. Ugyanis a véletlenül felfedezett, természetes sziklába vésett, árkádos kialakítású barlangrendszer valójában annak a föníciai kikötőnek a része volt, ahol egykoron többek között a II. pun háború hadihajói is épültek, vagy épp javításra kerültek, miként kereskedelmi hajók százai fordulhattak meg az itt feltárt dokkolónál.
Annál a partszakaszon, amelyen vélhetően a ma ismert Cádiz városa egykoron két részre osztva alkotta Erytheia és Kotinoussa szigetét. S amelytől eltávolodva, dél felé véve az irányt találhatjuk azt a kicsiny szigetet, amit napjainkban Sancti Petri néven ismernek, ahol a XVIII. századi vár romjai alatt, vagy napjainkban az üledékkel felhordott tenger mélyén, állt alapítójának, Héraklésznek temploma, amelyről egy 1700-as években íródott levél is úgy emlékezik, hogy egy rendkívüli apály következtében előbukkanó csodálatos építmény, palota, vagy szentély tűnik ki egyszeriben a tenger habjai alól, ami fehéren ragyogó márványból készült, és néhány csodaszép mintájú kőasztal is kivehető volt oszlopos teraszán. A környékről egyébként folyamatosan kerülnek, és kerültek elő különféle leletek, még egy kicsiny bronzból készült Héraklész-szobor is, amely kezében ugyanúgy őrzi a Heszperidák kertjéből ellopott három aranyalmát. Ráadásul, ha hihetünk Suetonius elbeszélésének, akkor ez volt az a templom, ahová maga Iulius Caesar is betért egyik látogatása alkalmával, és sírva fakadt Nagy Sándor szobra előtt, amiért már nem lehet akkora hódító, mint amekkora ő volt. Ez a jelenet ihlette meg 1894-ben José Morillo y Ferradas cádizi festőt, akinek festményét egyaránt láthatjuk itt, a borítóképen, miként életnagyságban, a Cádizi Múzeum kiállítótermében.

Képek:
(2.) Museo de Cádiz; (3.) Fernando Delgado Béjar / CC BY-SA 3.0; (4.) Axel Cotón Gutiérrez / CC BY-SA 4.0; (5.) Antonio Ayllon / CC BY-SA 2.0; (6.) Fotero / CC BY-NC 2.0; (7.) Bashevis6920 / CC BY-SA 3.0; (8.) Jmpuyana / CC BY-SA 4.0;

Kiegészítés:
el vino blanco - fehérbor
el vino tinto - vörösbor

Ha konkrétan szeretnénk megjelölni ízvilágát, akkor vagy száraz - seco, vagy pedig édes - dulce lehet, tehát:
un vino blanco seco - egy száraz fehérbor
un vino tinto dulce - egy édes vörösbor

Illetve, hogyha egy asztali bornál (vino de mesa) valamivel testesebb borra, például egy pohár jerezi sherryre vágynánk, akkor azt a nevéből is adódó testes borok - vinos generosos felirat alatt találjuk az étlapon.