Archeológiai séta Cádiz városában

egy csipetnyi kulináriával fűszerezve

2023. október 24. - A n n a

(Caesar Cádizban, 1894. José Morillo y Ferradas)

Cádiz több, mint 3000 éves mítoszokkal és legendákkal övezte történelme még mindig sok kérdést vet fel, amelyekre lehet, hogy már sohasem fogunk választ kapni, hiszen sok emléke vagy a tenger martalékává lett, vagy pedig mélyen a város alatt, annak szívébe zárva rejtőzik örök időkre.
Ugyan az utóbbi évtizedekben erőteljesen fellendültek a régészeti ásatások, köszönhetően a sok felújítás vagy átépítés következtében talált számos föníciai és római kori emléknek, de még mindig csak találgatásaink lehetnek afelől, hogy milyen szerepet is töltött be az ókorban Andalúzia legdélebben fekvő városa. Ennek ellenére egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy jóval nagyobbat, mint azt eddig gondoltuk: a pun Karthágó, a hellénkori Athén, vagy a birodalomkori Róma után meglehetősen nagy jelentőséggel bírt.
A legfrissebb kutatások szerint ugyanis két kikötővel rendelkezett, amelyek közül az egyik az öböl felé, míg a másik az óceán felé nyílt. Így a tengeri, és a szárazföldi kereskedelem tekintetében kulcsfontosságú szerepet tölthetett be, amit alátámasztani látszik az is, hogy a Hispániát Rómával összekötő Vía Augusta, a nagy kiterjedésű, hosszan elterülő homokdűnés parton, a jelenleg csak Cortadura strandként ismert területen át, mintegy onnan indulva vezetett, amellyel párhuzamosan napjainkban a CA-33-as autópálya fut. Kereskedelmi szerepén túl gazdasági tevékenysége sem volt elhanyagolható, hiszen a környékről származó különlegesen finom cádizi borokon kívül (lat. vinum gaditanum), olívaolajat és más, helyben előállított élelmiszert, mint például sózott halat (lat. salsamentum), illetve egyéb, kedvelt önteteket, szószokat (pl. garum) szállítottak a Római Birodalom teljes területére. Ennek lenyomatát őrzik azok a halfeldolgozó üzemek is, amelyeknek részei egyre nagyobb számban kerülnek elő a modern város épületei alatt. Ezenkívül, a történelmi negyedben található római kori színház maradványai csak egy kis töredéke annak a monumentális építménynek, amely egykoron lehetett. Több, mint tízezer fő befogadására volt képes, s ezáltal a második legnagyobb színháznak mondható egész Hispániát figyelembe véve. Nem messze tőle, a szintén történelmi, jelenleg Santa Maríaként ismert városrészben pedig egy amfiteátrum is volt, amelynek romjai egy 1500-as években készült rajzmetszeten tűnnek fel utoljára. Továbbá arról is van tudomásunk, hogy három kultikus építmény is állott rajta, amiért olyan írók nevezték az ókori Cádizt vallási fellegvárnak, mint az ógörög író és filozófus, Philosztratosz.
Ám még mielőtt ennél jobban elmélyednénk a történelmében, és felfedeznénk a letűnt idők ránk maradt emlékeit, üljünk be egy csésze habos kávéra a Cádizi Múzeum szomszédságában található La Miga de Oro nevű hangulatos kis kávézóba, ahol a hívogató cukrászsütemények széles választéka mellett frissen sütött pékárut is találni. Az ínycsiklandó, francia baguette alapú serrano sonkás pirítós frissen vágott paradicsomszeletekkel (tostada de jamón serrano con tomate), vagy egy aranybarnára sült, tojástól csillogó vajas croissant (croissant de mantequilla) frissen facsart narancslével (zumo de naranja) megfelelő mennyiségű energiával tölthet fel egy ilyen kiránduláshoz, főleg, ha utána még egy kis desszertnek valót is választ az ember. Ez lehet egy, a legjellemzőbb andalúz édességek közül, mint pl. egy kocka tocino de cielo, avagy mennyei szalonna, noha ugyan semmi köze sincs magához a szalonnához, mint húsféléhez, mivel csak tojássárgáját, cukrot és egy kis vizet tartalmaz, viszont annál ízletesebb nyalánkságnak bizonyulhat. De választhatunk olyan nemzetközileg is ismert édességeket, mint pl. a csokis fánk (donut con chocolate), vagy a leveles tésztából készült nutellás csiga (roll de mantequilla con Nutella).
Kiadós reggelink után, egy kellemes sétát téve a Plaza de Mina parkban a hatalmas, több száz éves fák adta hűsítő árnyék alatt, betérhetünk az onnan nyíló múzeumba, ami kiváló kiindulópontja lehet mai utazásunknak. Megtalálható benne ugyanis minden, ami magának a városnak, illetve a környező régiónak az emlékét őrzi, merthogy egyaránt tekinthető régészeti, szépművészeti és néprajzi múzeumnak, ami ennek megfelelően eltérő szintekre tagolódik.
Belépve, a görög mitológiából ismert Héraklész, latin nevén Hercules, tekintélyt parancsoló heroikus alakja néz le ránk, amint kőrisbuzogányára támaszkodva megpihen. Göcsörtös botján kitűnik a nemeai oroszlán kiterített bőre, míg jobb kezében, a háta mögött rejti egy későbbi feladatának gyümölcsét, a Heszperidák kertjéből ellopott három aranyalmát. Azért van nagy jelentősége ennek a szobornak, ami még ha nem is az eredeti példány, hiszen azt a Nápolyi Régészeti Múzeum őrzi, mert a görög-római mondavilág szerint maga a nagyerejű félisten volt az, aki Cádizt alapította, sok más andalúz várossal együtt.
Mint azt már tudjuk, 10. feladatként azt a megbízást kapta, hogy hozza el Gérüón (egy három fejű, és három testű szörnyszülött) bíborszínű marháit Erütheia szigetéről, ami az Ókeanosz (világóceán) közelében fekszik, majd ezt követően vinnie kellett néhányat az örök ifjúságot és halhatatlanságot adó aranyalmafa terméséből, ami Héra gyümölcsöskertjében található; ez pedig egyesek szerint az észak-afrikai Atlasz-hegység nyugati részén, mások szerint egy távoli szigeten az óceán peremén. Bárhol is legyen azonban pontos helye e égi paradicsomnak, az mindenképpen érdekes, hogy a négy nimfa közül, akik e fát őrizték, az egyiket Erütheiának, avagy Erytheiának hívták, éppen úgy, ahogyan azt a szigetet is, ahová Héraklészt előző útja sodorta, s amelyik egyúttal részben megfeleltethető Cádiz városának ma ismert északi csücskével. Azért csak egy kisebbik részével, mert annak idején a Cádizi-öböl egyáltalán nem úgy nézett ki, ahogyan azt napjainkban ismerjük: több kisebb sziget alkotta, legészakibb pontján a már említett Erytheia szigetével, amit egy szűk csatorna választott el az alatta elhelyezkedő, hosszában déli irányba nyúló Kotinoussa szigetétől, amit a legfrissebb kutatások szerint (2020), ugyancsak egy keskeny, és viszonylag sekély szoros osztott északi pontján ketté. Ezzel magyarázható is lenne idősebb Plinius állítása, miszerint létezett egy aprócska sziget Insula Iunonis, avagy Aphrodisias néven, amelyen Aphrodité, avagy Vénusz istennő szentélye állott, nagyjából a napjainkban is látogatható, kilátóként és kulturális rendezvények helyszínéül szolgáló San Sebastián vár területén, illetve annak környékén. Bár ide mind ez idáig Zeusz apjának, Kronosznak a templomát helyezték, míg az előbbit a ma ismert San Fernando településsel és annak környékével azonosították. Ez az azonosítás azonban annyiban mindenképpen helyes, hogy az a terület is egy volt a Cádizi-öböl szigetei közül, bár akkoriban az Antipolis nevet viselte.
A trójai háború után, i.e. 1100 környékén, a mai Libanon területéről, Tírusz városából érkező föníciai telepesek kezdték elsőként benépesíteni Erytheia szigetét, megalapítva ezzel Gadir városát, amelynek jelentése: fallal körülvett erőd. Kezdetben gazdasága virágzott, nemesfém kitermelése kiemelkedő volt, amit az a sok aranyékszer, illetve ezüsttál is bizonyít, amiket nem csak itt, de Huelva és Sevilla megyéiben is feltárt hercegi sírokban találtak. Azonban az idő múlásával lassú hanyatlásnak indult, majd pedig a felemelkedő Karthágó által elesett. S bár úgy tűnt, hogy területét tekintve fontos gazdasági és kereskedelmi központ, ami a korban jellemző hadiipar számára sem volt elhanyagolható, a II. pun háború idején önként megadta magát Rómának, felismervén, hogy küzdelme vele szemben mind hiábavaló. Ezt követően lett a város neve Gades.
A Római Birodalom idején kivételezett helyzetbe került más városokkal szemben, olyannyira, hogy tőle független választási szabadsággal bírt, teljes mértékben mentesült az adófizetés alól, és még saját pénzérmét is verethetett, amelynek előlapján Hercules arcképe, hátoldalán pedig egy vagy két tonhal volt látható. Mindez pedig elsősorban annak volt köszönhető, hogy a föníciai származású Balbus család tagja, id. Lucius Cornelius Balbus, jó barátja és egyben személyes tanácsadója volt Caesarnak, akivel így, Róma mintájára, közösen dolgozták ki a város további bővítését, megalkotva ezáltal az új várost, vagyis a Neapolist. Ami egyet jelentett azzal, hogy dél felé húzódva megkezdődött a lakóterület kiterjesztése, elfoglalva ezáltal a környező szigeteket. Utak, házak, műhelyek, és különféle kulturális létesítmények épültek. Ekkor építették ki a folyamatos vízellátásra szolgáló rendszert is, amit egyenesen Jerez de la Frontera környező vidékéről, az akkoriban Tempul városaként ismert San José del Valle településről, több, mint 70 km hosszan, kőbe vájt ólomvezetéken keresztül vezettek. Egyes darabjait megtekinthetjük a múzeumban, míg nagyobbik részét a Hasdrubalról elnevezett park (Plaza de Asdrúbal) mentén láthatjuk teljesen rekonstruált állapotában. Nem messze innen egyébként, az Andalucía sugárút mentén, a Valera-kertekben (Jardínes de Valera), találhatunk egy föníciai-római kori temetkezési helyet, ami vélhetően ugyanebben az időben bővülhetett. Ennek érdekessége, azon kívül, hogy a látogatót egy tanösvény tájékoztatja a korra jellemző temetkezési szokásokról az, hogy egész Spanyolországot figyelembe véve ez a legnagyobb területű Necropolis, amit a modern városok fejlődése és terjeszkedése nem temetett maga alá.
A múzeumból kilépve, egy alig tíz perces sétára tőle található egy, a legtöbb külföldi számára eldugott hely, amiről nem is gondolnánk, hogy milyen különlegességet rejt. Márpedig a modern Bábszínház (Teatro del Títere La Tía Norica) épülete alatt egy egész föníciai város romjai húzódnak. Keskeny, sárral és agyagból készült kövezett utcák mentén, amelyen még az arra járó szarvasmarha is meghagyta lábnyomát, nyolc ház épületének a részeit láthatjuk, amelyek az i.e. 9. században épültek. Ezenkívül, feltártak itt még egy római kori időkből származó halfeldolgozó üzemet is, amelynek kis medencéit egyaránt használták a halak megtisztítására, feldolgozására, illetve tartósítására, vagyis rétegezett sózására. Vélhetően az olyan ma ismert ételeknek, mint például a sózott és szárított tonhalszeletek extra szűz olívaolajjal gazdagon locsolva (mojama con AOVE), ezek a római, amphorákban is gyakorta szállított, só által tartósított halak, halszeletek lehettek elődjei. S noha napjainkban is számtalan olyan csemegebolttal találkozhatunk szerte Spanyolországban, ahol megtalálható a só borította tőkehal, szardínia, vagy tengeri pér, miért is ne kereshetnénk fel egy olyan helyet, ahonnan magunkkal hozhatjuk az antik világ ízét? Merthogy Cádiz városában még erre is lehetőségünk van. Két helyi régészkutató, és egy borászmester ugyanis újraalkotta az ókor kulináris művészetét. Egy kicsiny szuvenír bolt az egykori Kotinoussa szigetén, a római kori színház szomszédságában, ahol megtalálhatjuk a rómaiak által oly kedvelt és hírhedt mézbort (lat. mulsum), a mustból és mézből álló aperitifként felszolgált italt, vagy egy különlegesen aromás, ragyogó színezetű rózsabort (lat. sangvis), amit alapvetően valamely ünnep alkalmával ittak, illetve ennek egy egyszerűbb, de annál hivalkodóbb változatát, a hatalmat, erőt, mértékletességet és hitet szimbolizáló lilás tónusú ibolyabort, ami állítólag Hadrianus császár kedvence volt. Mindezek mellé vehetünk egy kis darab sajtot is, amit annak az őshonos kecskefajtának a tejéből készítenek, amiből napjaink méltán híres Payoyo sajtja is készül. Három hónapig érlelik, és kétféle változatban kapható, ám mindkettő ugyanamiatt vonzó: vagy a már említett mézborból (lat. libvm), vagy pedig a rózsaborból (lat. rosarvm) fecskendeznek hozzá egy bizonyos mennyiséget, és azzal együtt érlelik tovább, míg fogyaszthatóvá nem válik. Két ízesített, fűszeres halöntet (lat. garum és saucemare) közül is választhatunk, amelyek egyaránt jól illenek a friss salátákhoz, mint a tenger gyümölcsein alapuló ételekhez, miként ha antik módra szeretnénk feldobni grillezett zöldség, avagy hústálunkat, érdemes egy üveg garum ecettel (lat. oxygarum) dolgoznunk, ami kiválóan fokozza az egyes összetevők ízét, arról nem beszélve, hogy pácnak sem utolsó. Ám ha a letűnt időket nem megízlelni szeretnénk, hanem újra divatba hozni, akkor számtalan gyönyörűen kidolgozott ékszer közül is válogathatunk, amelyek között egyaránt találni föníciai időket, miként görög-római korokat idézőt.
Ha pedig több mindenből is szeretnénk vásárolni, akkor célszerű azután betérnünk a sarki kisboltba (TripMilenaria Museum Store), miután a tőle egy percre elhelyezkedő római kori színház romjait már felkerestük. Bejárata ugyanis ugyanebből az utcából nyílik, a Calle Mesón 13-as szám alatt, ahol még egy tábla is jelzi: THEATRVM BALBI. Mielőtt azonban magunk is megcsodálhatnánk ennek az egykoron ámulatba ejtő építmények a maradványait, egy bemutatótermen keresztül megismerkedhetünk történelmével, pontos képet kapva feltárásáról, miként az utóbbi években végbe ment rekonstrukciós munkálatokról is tájékozódhatunk, amik végül elvezetnek bennünket egy félkör ívben húzódó, boltíves föld alatti járathoz, ahonnan kiérve még így is, hogy már nem gyönyörködhetünk teljes nagyságában, eltörpülünk.
Az i.e. 70 körül épült épület a Pompeii színház után a második legrégebbi, míg az Ibériai-félszigetet figyelembe véve az első római kori színháznak minősül. Ám ha már kulturális létesítményekről, és Cádiznak a római korban betöltött szerepéről beszélünk, azt mindenképpen érdemes megemlíteni, s egyben megjegyezni, hogy a Rómában található Colosseumban két olyan márványtömböt is dokumentáltak, amin az alábbi véset olvasható: "GADITANORVM", azaz: cádizi állampolgárok számára fenntartott hely. Mindez természetesen nem zárja ki, hogy ne lehetett volna más városokból származó előkelőségeknek fenntartott hely is a monumentális épületben, de azt mindenképpen megerősíti, hogy bizonyos gazdag, és befolyásos cádizi családoknak elegendő volt belépve annyit mondaniuk, hogy: "Cádizból jöttünk!", mivel a színtérhez közeli, arra jó rálátással lévő ülőhelyet kaptak. S mindez nem is oly elképzelhetetlen, ha figyelembe vesszük ezt a színházat, amelynek neve is mutatja, hogy szorosan kötődik a már említett Balbus családhoz. Egyike volt ugyanis azon létesítményeknek, amelyek a Neapolis tervezésekor nem csak hogy felmerültek, de meg is valósultak, bár mint ahogy Strabón is írja Geógraphika c. művében, nem akkora léptékkel, mivel a tenger jóval közelebb helyezkedett el a sziget belseje felé, mint napjainkban, így könnyen lehet, hogy az épület hátoldala és a víz között alig maradt pár méter. Éppen ezért sokan úgy vélik, hogy lelátóinak a legfelső része (ahová a nők, a gyerekek, illetve a rabszolgák ülhettek) vagy egy pusztító szökőár következtében omlott le, vagy pedig a középkor idején használták fel darabjait az akkori épületekhez. A megmaradt félkör alakú karzat egy része viszont feltárásra került, így a szenátori rend, a lovagrend, és a többi állampolgár számára fenntartott helyek egy része is megcsodálható. Érdekesség, hogy más ókori római színházakkal ellentétben a színpad előtti félkör alakú építmény mögött, amelyen a kórus játszott (lat. orchestra), nem két sor volt a szenátus tagjai számára, ahogyan az alapvetően lenni szokott, hanem három. Maga a színpad, és a hozzá tartozó portikusz, vagyis oszlopos előcsarnok azonban nem került feltárásra, hiszen azok az idők folyamán vagy megsemmisültek, vagy pedig beépültek a környező házak, épületek falait támasztva, akárcsak a nézőtér többi része, illetve az azt összekötő, és egyúttal elválasztó lépcsők és folyosók. Tudomásunk van ugyanis arról, hogy nyugati irányban egy része a régi katedrális, vagyis a Santa Cruz plébánia (Parroquía de Santa Cruz) épülete alatt található, beleértve a székesegyházhoz tartozó múzeum épületét (Museo Catedralicio), míg kelet felé a városi óvoda épülete alatt egészen a középkori vár romjáig (Castillo de la Villa) húzódik, magában foglalva a mára már elengedhetetlen kulturális élet központjának számító eldugott kis bárt, a Café Teatro Pay Pay-t, ahol sokféle művészeti előadással találkozhatunk, legyen szó egy kezdő zenész bemutatójáról, vagy egy tapasztalt zenekar fergeteges koncertjéről, esetleg egy flamenco-estről, amelyek ára minden esetben tartalmazza egy frissítő italét is a forró nyári éjszakán.
De napunk zárásaképpen ugyanígy betérhetünk egy másik, egész évben látogatható emblematikus helyre is, a katedrális szomszédságában található, egy alig öt perces sétára lévő Kékmadár Barlangba (La Cueva del Pájaro Azul), ahol a föld alá merészkedve egy új világ tárul elénk rég letűnt helyszínen, ahol a '60-as évektől kezdődően, ugyan több évnyi kihagyással, könnyű vacsorával egybekötött flamenco tablaókat rendeznek. Olyan neves előadóművészek fordultak itt meg, mint Lola Flores, María Vargas, Antonio el Bailarín, stb. Napjaink előadásai 60 percesek, és este 9-kor kezdődnek. Minden esetben foglalás szükséges, mert a befogadóképesség nem nagy, és az esemény kezdete előtt negyed órával meg kell érkeznünk, mert miután elkezdődött az előadás, nem engednek be senkit sem, még akkor sem, ha rendelkezünk belépővel. Viszont a jegyárak magukban foglalnak egy keveset a helyi ízek választékából, így egy gusztusos ibériai tálon vékonyra szelt ibériai sonkaszeleteket (jamón ibérico), szárított és érlelt sertéskarajt (caña de lomo), és legtöbbször ízletes, érlelt Payoyo sajtcikkelyeket találhatunk töltött olajbogyóval (aceitunas aliñadas), amit egy pohár kellemes fokra hűtött Manzanilla sherry kísér. Ezenkívül, a nap többi részében, lehetőségünk van egy vezetett túrán is részt venni, amely között angol nyelvű előadást is találhatunk, de ezekhez is minden esetben előzetes foglalás szükséges. Ezeken az alkalmakon van részletesebben lehetőségünk arra, hogy megismerjük a hely történelmét, pontosabban annak az elmúlt évszázadokra vonatkozó jelentőségét, amely még a régészeti kutatások szempontjából is nagy súllyal bír. Ugyanis a véletlenül felfedezett, természetes sziklába vésett, árkádos kialakítású barlangrendszer valójában annak a föníciai kikötőnek a része volt, ahol egykoron többek között a II. pun háború hadihajói is épültek, vagy épp javításra kerültek, miként kereskedelmi hajók százai fordulhattak meg az itt feltárt dokkolónál.
Annál a partszakaszon, amelyen vélhetően a ma ismert Cádiz városa egykoron két részre osztva alkotta Erytheia és Kotinoussa szigetét. S amelytől eltávolodva, dél felé véve az irányt találhatjuk azt a kicsiny szigetet, amit napjainkban Sancti Petri néven ismernek, ahol a XVIII. századi vár romjai alatt, vagy napjainkban az üledékkel felhordott tenger mélyén, állt alapítójának, Héraklésznek temploma, amelyről egy 1700-as években íródott levél is úgy emlékezik, hogy egy rendkívüli apály következtében előbukkanó csodálatos építmény, palota, vagy szentély tűnik ki egyszeriben a tenger habjai alól, ami fehéren ragyogó márványból készült, és néhány csodaszép mintájú kőasztal is kivehető volt oszlopos teraszán. A környékről egyébként folyamatosan kerülnek, és kerültek elő különféle leletek, még egy kicsiny bronzból készült Héraklész-szobor is, amely kezében ugyanúgy őrzi a Heszperidák kertjéből ellopott három aranyalmát. Ráadásul, ha hihetünk Suetonius elbeszélésének, akkor ez volt az a templom, ahová maga Iulius Caesar is betért egyik látogatása alkalmával, és sírva fakadt Nagy Sándor szobra előtt, amiért már nem lehet akkora hódító, mint amekkora ő volt. Ez a jelenet ihlette meg 1894-ben José Morillo y Ferradas cádizi festőt, akinek festményét egyaránt láthatjuk itt, a borítóképen, miként életnagyságban, a Cádizi Múzeum kiállítótermében.