A sevillai áprilisi vásár hagyománya

vagyis a Feria de Abril története

2022. május 05. - A n n a

Színek, vidámság, jókedv, nevetés; zene, tánc, mulatság.
Hagyományos flamenco ruhába öltözött nők, asszonyok, férfiak és gyerekek mindenütt. Gyönyörűen díszített lovas fogatok telis-tele vidám emberekkel. Több száz kis standból kiáramló helyi jellegzetesség illata, ami arra csábít, hogy betérjünk egy finom falatra. Ez a feria. A sokak által oly jól ismert, és kedvelt áprilisi ünnep, amely egy hetes időtartama alatt naponta több százezer látogatót vonz, legyenek helybéliek, vagy turisták az illetők. Egyedi bája pedig oly meghatározó, hogy még így, több ezer kilométer messzeségből is úgy hatja át az ember lelkét, mintha ugyanolyan részese lenne az ottani történéseknek. De vajon mikor, s hogyan alakult ki napjaink egyik legkedveltebb spanyol hagyománya, és egyben egyik leglátogatottabb turisztikai célpontja?
Először is, a vásár, ahogyan azt napjainkban ismerjük, egészen más arcát mutatta akkor, amikor létrejött: kezdetben ugyanis nem a szórakoztatás volt a fő célja, hanem az, hogy helyszínt biztosítson mind a helyi, mind pedig a környékbeli gazdáknak ahhoz, hogy jószágaikat értékesíteni tudják. Tehát alapvetően egy mezőgazdasági, és egyúttal állattenyésztői vásár volt, ahol elsősorban szarvasmarhák, majd később lovak, szamarak, és más haszonállatok cseréltek gazdát. Ám már az első alkalommal bebizonyosodott, hogy ez a vásár nem lesz olyan, mint annak megálmodói gondolták, hiszen nagyban megnehezítették az adásvételek lebonyolítását a jellegzetes andalúz ruhába bújt helybéli zenészek, muzsikosok, táncosok, akik dallamaikkal, nótáikkal, énekeikkel, és táncaikkal megzavarták egy-egy üzlet nyugodt megkötését, és bár a szervezők a rákövetkező évre, évekre még nagyobb rendőri felügyeletet kértek, az idő mégis azt mutatja, hogy végül az andalúz szellem győzedelmeskedett.
Ahhoz viszont, hogy pontosabban megérthessük a Feria de Abril történetét, vissza kell repülnünk az időben, egészen a XIX. század közepéig, az 1840-es évek kezdetéig, hiszen ekkoriban még Sevilla, ahogyan több másik dél-spanyol város is a Bonaparte Napóleon által vezette francia megszállás okozta gazdasági válságból igyekezett kilábalni, amikor '42-ben egy pusztító erejű hurrikán csapott le a térségre. Az emberek el voltak keseredve. Sokan közülük igen nehéz helyzetbe kerültek, amit valahogyan enyhíteni akarván, két önkormányzati képviselő, José María Ibarra, és Narciso Bonaplata, úgy döntött, hogy egy évente megrendezésre kerülő, három napos vásárt rendeznek a gazdák, és gazdálkodók számára. Így, még 1846 szeptemberében megkérték II. Izabella spanyol királynő engedélyét, akinek nagyon megtetszett az ötlet, és ezért azonnal jóvá is hagyta azt, kijelölve április 18.-át, 19.-ét, és 20.-át a vásár időpontjául.
Az első sevillai feria tehát 1847 tavaszán került megrendezésre. Helyszíne azonban nem a ma ismert Los Remedios városnegyed volt, hanem a ma már hatalmas zöld területet felölelő Prado de San Sebastián, ahol kezdetben csak 19 stand volt, és mintegy 25.000 látogató. Noha ezek a számok csekélynek tűnnek a ma ismertekhez képest, akkoriban nagy sikerként élték meg, amit az is mutat, hogy még ugyanebben az évben megkezdték a jövő évi vásár tervezését, szervezését, amit a későbbiekben csak újabbak és újabbak követtek. Ma ismert formája az idő múlásával lassan alakult ki, de érdekességnek számít, hogy 1877-től kezdődően már különféle lámpások díszítették, hasonlóan ahhoz, ahogyan azt napjainkban ismerjük. Ahhoz azonban még további éveket, jóformán majdnem egy teljes évtizedet kellett várni, hogy külső megjelenésüket tekintve az egyes standok, avagy sátrak egységesek legyenek, mivel csak 1983-ban született arról rendelet, hogy mekkora méretűek, és milyen kinézetűek lehetnek. Manapság csak a zöld-fehér, vagy a piros-fehér csíkozás az engedélyezett, míg korábban ízlés szerint keveredhettek egymással a különféle stílusjegyek: hol kisebb, hol nagyobb, hol szögletes, hol kerek, hol jellegzetesen andalúz, hol pedig mór vonásokat hordozó.
Viszont már elég korán, 1850-től kezdődően elkezdődött egyfajta fejlődés a vásár életében, hiszen újfajta standokkal, és egyben új szolgáltatásokkal bővült: megjelentek ugyanis az ételt, és italt szolgáló helyszínek is, ahol eleinte ugyan nem lehetett semmiféle komolyabb fogásra számítani, de egy kis tapasra való mindig akadt: ibériai sonka, sajtok, olajbogyó, tenger gyümölcsei, egy kis kenyér, és egy jó bor. Ezek mindegyike természetesen napjainkban is megtalálható, de kibővült olyan, az egyes standok előtt bográcsban készített meleg ételekkel, mint a tintahalas krumpli (papas con choco), vagy a spenótos, illetve tőkehalas csicseriborsó (garbanzos con espinacas; garbanzos con bacalao), amiket leginkább valamilyen hazai pörkölt-, vagy gulyásféleséghez lehetne hasonlítani, de megemlíthetjük még Sevilla másik népszerű fogását is, a sertés szűzpecsenyét sült krumplival (solomillo al whisky con patatas fritas), miként nem szabad megfeledkeznünk az olyan hagyományosan andalúz hideg levesekről sem, mint a gazpacho, vagy a salmorejo. Szeszes italok tekintetében pedig a híres jerezi száraz fehérborok dominálnak: egyfelől a Jerez de la Fronterabeli vino fino, másfelől a Sanlúcar de Barrameda városának a pincéiben érlelődő manzanilla. Ezenkívül az édesszájúak is megtalálhatják a kedvükre valót, hiszen a forró olajban kisütött churros forró csokoládéba mártva elengedhetetlen eleme az áprilisi vásárnak, akárcsak a hagyományosan kerek formájú, cukrozott fánkok (buñuelos).
Érdekesség, hogy a vásárt 1864-ben zárták először tűzijátékkal a Guadalquivir folyó partján, amely szokást mind a mai napig megtartották: minden évben, a vásár utolsó napján összegyűlnek az emberek, hogy megcsodálhassák az éjjeli fényjátékot, ugyanúgy, ahogyan a vásárt megelőző nap éjfélkor azt várják, miként gyulladnak fel a főkapu, avagy főbejárat fényei a vásár kis utcáit is díszítő piros-fehér lámpásokkal együtt. Voltaképpen olyan ez az egy hét, mintha egy teljes naptári év volna, mintha kicsiben élnék meg a teljes életet az ide látogató emberek, maguk mögött hagyva, és egyben búcsúztatva a hétköznapokat ugyanúgy, mintha az óévre az újév köszönne.
Belépve a kapu bejáratán egy más világba csöppenünk: egy olyan világba, amit azelőtt nem sokkal építettek. A kis standok, sátrak ugyanis az ott élők házait szimbolizálják, és nemcsak képletesen értve, hanem mondhatni, hogy a valóságnak megfelelően, hiszen mindegyik beltere, kivétel nélkül, a tulajdonos ízlésének megfelelően lett kialakítva, és díszítve, akár saját, személyes tárgyakkal. Erre utal az is, hogy ezekre az építményekre a "caseta", vagyis kis ház, házikó kifejezést használják, amiknek a száma mára már több, mint 1000 fölé rúgott, és nagyjából 275.000 m² területen terülnek el.
A vásár teljes terjedelme egyébként ma már meghaladja az 1 millió négyzetmétert, és alapvetően két részre tagolódik, ha nem számítjuk bele a parkolónak kijelölt és fenntartott részt: egyfelől a Real de la Feria (de Abril) területén találhatjuk a már említett vásárteret a kis standokkal, ahol leginkább zenés-táncos műsorokat, ún. tablaókat csodálhatunk, valamilyen étel, vagy ital kíséretében, táncolhatunk odabent, vagy odakint, de akár kocsikázhatunk is egyet az egyik lovasszekérrel. Érdekessége, hogy az itt található kis utcácskák mindegyike, szinte kivétel nélkül, egy-egy híres torreádor nevét viseli.
A vásár másik fő része az igazi búcsú hangulatot árasztó Infierno, vagyis a Pokol utcája (la Calle del Infierno), ahol a különféle játékokat találhatjuk, úgy, mint a körhinta, az óriáskerék, a hullámvasút, vagy a dodzsem, de szokott itt még lenni egy kisebb cirkuszi mulatság, miként számtalan gyerekprogram is. Nevét pedig onnan kapta, hogy az itt zajló szórakoztató tevékenységek kimondottan nagy hangzavarral, zsibongással, és kiabálással járnak, persze a szó jó értelmében véve.
Ez tehát a feria, amit napjainkban a húsvéti nagyhetet követő második vasárnaptól tartanak.