(Jaime Silva (Flickr.com) / CC BY-NC-ND 2.0)

Tapas.
A világon valószínű nincs olyan hely, ahol ne ismernék, ahol ne hallottak volna róla, ahol ne tudnák, hogy a tapas a spanyolok kedvelt étele, s az is valószínű, hogy már mindenki kóstolt egy-egy kis tapat, anélkül is, hogy tudta volna, épp tapast fogyaszt. De pontosan mi is az a tapas, és honnan származik?
Ha fellapozzuk a RAE szótárát, akkor (többek között) azt találjuk, hogy a tapa egy "pequeña porción de algún alimento que se sirve como acompañamiento de una bebida". Vagyis, egy kis adag étel, amit valamilyen ital kíséretében szokás felszolgálni a spanyol bárokban. Napjainkban nagy divatja van, s talán mondhatjuk, hogy más országokban is egyre divatosabbá válik, hiszen az emberek - legyen szó fiatalokról, vagy idősebbekről - szívesen fogyasztanak a főétkezés előtt egy-egy kis falatot, s így sok helyen ezért is vált az "aperitivo", vagyis az aperitif szinonimájává. Eredetére számos anekdota, és városi legenda létezik, amelyek közül egyiket sem nevezhetjük elsődlegesnek.
Sokan úgy tartják, hogy gyökerei egészen a mór időkig nyúlnak vissza, mivel a muzulmán kultúrában, de akár a zsidóság körében is, szokás, hogy az italokat különféle kis ételek, kis falatkák kíséretében szolgálják fel, így amikor e kultúrák megjelentek a félszigeten, magukkal hozván saját hagyományaikat és tradícióikat, keveredtek és egyben be is ágyazódtak az ottani, helyi kultúrába, így vívén tovább a már meglévő szokásaikat. Ám a legismertebb nézetek között mégsem ezt találjuk, hanem azt, hogy X. Alfonz kasztíliai király olyan betegségben szenvedett, aminek gyógyítására orvosai azt javasolták, hogy minden nap, bizonyos időközönként igyon meg egy kis pohár bort, és ahhoz, hogy ne részegedjen le, vagy legalábbis ne kábuljon el az alkoholtól, mindig valamilyen kis falat kíséretében tegye ezt. Azokban az időkben leginkább egy szelet sonkát, vagy egy szelet kolbászt, de ha ezek közül épp egyik sem akadt, akkor egy kis cikkely sajtot szolgáltak fel, s a király utasítására nemcsak saját magának, hanem egész Kasztília és León területén így kellett eljárni valamennyi vendéglátóhelyen.
Miguel de Cervantes híres regényében, a Don Quijotéban pedig emlékezhetünk arra a jelenetre, amikor a híres lovag és jó barátja, Sancho Panza néhány vándorral találkozik, akik épp olyan ételeket sorakoztatnak fel a különféle gyógyfüvek, s gyógynövények adta abroszon, amik alapjában véve kívánják az italt. A kenyér, a sajt és a szokásos felvágottak mellett, dió, kaviár és olajbogyó is szerepelt, ami amellett, hogy kissé száraz, vélhetően erősen sós is volt. Talán ezért sem véletlen, hogy maga Cervantes "incitativos"-nak, és/vagy "llamativos"-nak hívta ezeket a kis falatkákat, mivel ezek mindig olyan ételeket jelöltek, amik fogyasztása jobban esik valamilyen ital (általában bor) kíséretében. S hogy mikor, és hol kezdték el ezeket a kis falatokat tapasoknak hívni, arra megint más, de ugyanakkor nagyon hasonló elméletek léteznek:
Először is, sokan vélik úgy, hogy valójában XIII. Alfonz spanyol király idején született meg a napjainkban is ismert tapas fogalma, méghozzá egyik cádizi látogatása során, amikor is betért egy mindmáig működő étterembe (Ventorrillo El Chato), ami akkoriban még csak egy fogadó volt, és egyik pillanatról a másikra akkora szélvihar kerekedett, hogy a homokot és a port egyaránt a király poharába fújta volna. Ezt elkerülvén, a fogadós egy vékony szelet sonkával fedte le a poharat. A király ugyan kissé meglepődött a különös kiszolgáláson, de jóízűen elfogyasztotta az ételt, majd kiitta poharát, és kért még egy, ugyanilyen adagot, ugyanilyen módon szervírozva.
Ehhez a történethez nagyon hasonlít az, ami II. Fülöp aragóniai királlyal történt, még bő 200 évvel korábban: állítólag a San Lorenzo de El Escoral-i királyi kolostor építési munkálatait ment szemügyre venni, amikor is betért egy helyi kocsmába, ahol a kocsmáros egy vastag szelet serrano sonkával fedett korsó bort szolgált fel neki. A király ugyancsak meglepődött, de amikor megkérdezte a kocsmárost, hogy ezt miért csinálta, azt válaszolta, azért, hogy a föld, a por és a piszok ne szálljon az italába.
Ennél is korábbi az a történet, ami a Katolikus Királyokhoz, vagyis II. Ferdinánd aragónia királyhoz és feleségéhez, I. Izabella kasztíliai királynőhöz kapcsolódik, és nemcsak ez utóbbival, hanem az azt megelőző, ám jóval későbbi időkben történt eseményekkel is szoros hasonlóságot mutatnak. A királyok ugyanis, akárcsak XIII. Alfonz, szintén egy cádizi látogatás során tértek be egy helyi kocsmába (ami állítólag a San Fernando szigeten volt), ahol azonban túl sok volt a légy, így arra kérték a felszolgálót, hogy takarja le a poharaikat valamivel, ami épp a keze ügyében van. S mivel az éppen sajtot szeletelt, egy nagyobbacska darabot tett a poharakra, így szolgálva fel a királyok borát, és azt mondta, "aquí tiene su tapa, majestad", vagyis "itt a 'tapája', őfelsége". Mindez azért is érdekes, mert ha megfigyeljük, mindegyik esetben a "befed, betakar/lefed, letakar" ige szerepel, aminek spanyol megfelelői között ott találjuk a "tapar" igét is, s nem véletlenül: "el rey pidió una copa de vino y el camarero la tapó con una loncha de jamón para evitar que el vino se llenara de arena y polvo". Maga a főnév egyébként (el tapa) fedőt, fedelet jelent (elsősorban dobozokra, könyvek borítóira értve) azontúl, hogy magyarul a borkorcsolya, vagy sörkorcsolya megfelelőjeként fordíthatjuk.
Azt is mondják, hogy a tapas eredetileg a földművesek kedvelt étele volt, mivel a főétkezések előtt, vagyis az ebédet és a vacsorát megelőzően, mintegy tízórai és uzsonna gyanánt kis mennyiségű ételeket és italokat fogyasztottak azért, hogy ne éhesen, üres gyomorral kelljen a tűző napon dolgozniuk. Így, egy pohár bor mellé néhány karika kolbászt, és pár szelet sajtot ettek. Valószínű, hogy ez, főleg a nagyobb olívatermő vidékeken, olajbogyóval is kiegészült, illetve nagyon kedvelt kis falatkák voltak már a korai időkben is a különféle szárított, aszalt gyümölcsök, ahogyan azt napjainkban is láthatjuk. Manapság egyébként továbbra is a legkedveltebb tapasok egyikei és alapvető összetevői a sajt és a sonka (jamón) mellett, legyen szó akár serrano vagy ibériai fajtáról; akárcsak a számtalanféle módon ízesített kis krokettek (croquetas); a kihagyhatatlan és az egész országban mindenhol megtalálható ún. patatas bravas, ami egy kis tálon szervírozott sült krumplit takar paradicsomos, vagy fokhagymás szósszal (alioli) leöntve; az orosz hússaláta (ensalada rusa, vagy csak simán ensaladilla), amit leginkább a francia salátához lehetne hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy nincs benne alma, viszont tonhalat és filézett csirkemellet is tartalmaz. A tenger gyümölcsei közül nemcsak a tintahal (calamar) az egyik legkedveltebb előétel, hanem a kis garnélarákok (gambas), a polip (pulpo), de még a kagylók (almejas) is.
A polgárháború utáni időkben egyre inkább elterjedt, s mind a mai napig nagyon népszerű, hogy egy-egy főételből csak egy kis adagot fogyasztanak, mivel így jóval olcsóbb, mintha egy komplett fogást, vagy egy háromfogásos ebédet, vagy vacsorát kérnénk. Így többek között a gazpacho, a salmorejo, a fabada asturiana, vagy a paella mind-mind megtalálható egy tapasbár étlapján, miként az alapvető kísérő ital, a bor is, bár napjainkban mindinkább kiszorítja a sör, vagy valamilyen alkoholmentes üdítőital, leginkább a kóla, vagy a narancslé. Sok étterem pedig, csak az italért számol fel egy bizonyos összeget, az étel benne van az árban, sőt, olyan helyekkel is találkozhatunk, ahol annak ellenére kapunk pár falatot, hogy kértünk volna. Ennek ára, helytől függően, 1 eurótól akár 5-6 euró is lehet.

(Képek: Liz Castro (Flickr.com) / CC BY-NC-ND 2.0 ; Sanako (Flickr.com) / CC BY-NC-ND 2.0)