(Patio. Eliseu Meifrén i Roig (1858-1940), spanyol impresszionista festőművész festménye.)

Nézd akár egy festményről, vagy egy fényképről, keresd elő emlékezetedből, vagy légy ott személyesen, de bárhonnan is tekints rá, mindig lenyűgöz, magával ragad mindaz, amit látsz. Elvarázsol és nem tudsz, de nem is akarsz tőle szabadulni, mert az a sok szín, forma, minta és illat, mind-mind tele van élettel, erővel, energiával, lendülettel és lüktetéssel. Úgy érzed, hogy pezseg körülötted minden, s nem győződ magadba szívni a látványt, ami egyenesen a lelkedig hatol. Megáll körötted az idő, s már nincs ami kizökkentsen, nincs mi felzaklasson, mert minden, ami addig teherként nehezedett rád egy pillanat alatt elszáll. Csak te vagy és az a lélegzetelállító gyönyör, ami mindenhonnan ugyanúgy árad. Körülvesz s megbabonáz. Átformál. Már-már ő maga vezet, s te csak hagyod hogy vezessen, vezessen bárhová is vigyen. Legyőzött, s fogva tart. Legszívesebben el sem mozdulnál, s azt sem tudod, hogy melyik kis részletét, s hogy azt, hogyan is jegyezd meg egy életen át. De vajon elgondolkoztál-e már azon, hogy honnan is ered ez a szépség? Hogy vajon honnan származik mindaz, ami végül ezt a felkavaró, ugyanakkor felemelő érzést idézi elő benned, s amit ezentúl mindenhová magaddal vinnél, bárhol is légy, s bárhová is tarts? Bizonyára vannak, akikben ez fel sem merül, hiszen annyira magával ragadja őket a rusztikus báj, ami egy-egy ilyen belső kertből, udvarból sugárzik, hogy nem is tudnak mással foglalkozni, csak a szemük elé táruló gyönyörrel, míg valószínűleg vannak olyanok is, akikben ugyan felmerül a kérdés, de mégsem teszik fel azt, mert minden, amit előtte fontosnak gondoltak, vagy amire kíváncsiak lettek volna egy szempillantás alatt szűnik meg létezni. Ezért úgy gondoltam, hogy adok egy kis betekintést azon udvarok történelmébe, amik Andalúzia meghatározó nevezetességei, illetve a blog névadói is. Jelen írásomban nem térek ki a nagyobb kertek történelmére, mert azokkal majd egy másik bejegyzésben fogok foglalkozni a kellő időben és megfelelő részletességgel, most csak mintegy utalásként említem meg őket, és csak azokra a kertekre szorítkozom, amelyek az andalúz patiók elődjei voltak.
Először is, ahhoz, hogy kérdésünket megválaszolhassuk, vissza kell mennünk az időben, egészen az ókor kapujáig, mivel a ma ismert, s az egész világon híres andalúz kertek alapjai már a korai civilizációk során kialakultak, s mondhatjuk, hogy a természeti adottságoknak köszönhetően. Az első, andalúz udvarokhoz hasonló kertekkel ugyanis már a babiloni időkben, az ókori Mezopotámia területén, legfőképpen a déli fekvésű és akkoriban igen nagy jelentőségű Ur városában találkozhatunk, ahol a helyi éghajlati viszonyok nem tették lehetővé az ott élők számára, hogy földjeiken sikerrel gazdálkodjanak. Növényeik ki voltak téve az időjárás viszontagságainak, jelen esetben a forró napsütésnek, és a hosszú hónapokon át tartó aszálynak, így olyan megoldásra volt szükségük, ami által könnyebbé válhatott bizonyos fűszerek, zöldségek és gyümölcsök termesztése. Házaikat ezért úgy bővítették ki, illetve a későbbi időkben már eleve úgy építették, hogy kertjeik falakkal legyenek körbevéve, így védve a perzselő nyári napsütéstől, a kiszáradástól, illetve egy-egy hirtelen kerekedő sivatagi széltől növényeiket. A falak építéséhez jellemzően téglát használtak, ami nagyon jó hőszigetelő adottságokkal bír: lassan melegszik fel, s tovább tartja a felvett hőt, így biztosítva egyenletes hőfokot, s emellett hűs árnyékot is ad nemcsak a virágok, fűszerek, palánták és gyümölcsfák, hanem az ott lakók számára is. Jelenkorunkból származó kutatási és egyéb rekonstrukciós modelleredmények alapján biztosan állíthatjuk, hogy az újonnan épülő házakat már eleve úgy alakították ki, hogy a kert mintegy középpontja legyen az épületnek, és egyfajta védett helyként funkcionáljon. Nem volt ugyanis ablaka, ami az utcára nézne, és onnan nem is lehetett közvetlenül belépni, vagyis a lakók nem voltak kitéve semmiféle külső veszélynek. Ráadásul ezen udvarok teteje majdnem teljesen fedett volt. Csak egyetlen nyílás volt rajtuk azért, hogy a keletkező esővizet összegyűjtsék, így biztosítva ivóvizet maguknak, s megfelelő mennyiségű vízellátást növényeik számára, amelyek közül voltak olyanok, amelyeket egyenesen a földbe ültettek, és voltak, amiket agyagedényekben neveltek. Ezt bizonyítja az is, hogy számos kaspó és cseréptöredék került elő az ásatások során. Mindemellett ezek a kis belső terek nagyon hamar a magánélet központjává is váltak egy-egy család vagy lakóközösség számára ugyanúgy, miként azt a perzsa udvarok, kertek esetén is látni lehet. Ugyanis a Perzsa Birodalomban is ugyanolyan nagy megpróbáltatást, kihívást jelentett az adott környezeti, éghajlati viszonyok között a sikeres zöldség-, és gyümölcstermesztés, ezért ugyanúgy, falakkal vették körül kertjeiket, így nyújtva védelmet, s egy jóval kellemesebb mikroklímát növényeik számára. A falak által könnyebben termeszthettek haszon-, és dísznövényeket. Egyszerűbbé vált a gazdálkodás és elviselhetőbbé váltak a forró nyári hónapok. Ugyanúgy gyűjtötték az esővizet, s később különféle csatornákat, kisebb-nagyobb medencéket, vagy tavakat alakítottak ki, a tehetősebbek pedig szökőkutakat is telepítettek kertjeikbe, amelyeknek egyszeriben megváltozott a szerepük. Többek lettek annál, mint amik korábban voltak: díszíteni kezdtek, s idővel a gazdagság jelképeivé váltak. Mérnöki pontossággal lettek megtervezve és szigorú szabályok betartásával kerültek kialakításra. A kert egyszerre lett a magán-, és a közösségi élet színtere, s egyre kevésbé maradt az alapvető szükségletek, a hasznosság, s a praktikum kielégítője, ennek helyét ugyanis az esztétikai szépség váltotta fel, amelynek kiváló példáival nemcsak a Közel-Kelet területén, hanem Indiában és Spanyolországban is találkozhatunk, gondoljunk csak az Alhambra csodálatos udvarára.
Jól láthatjuk tehát, hogy a világ keleti részein miként fejlődött, s milyen szerepe lett a kerteknek, míg ezzel szemben a mediterrán régiókban mindaddig nem is léteztek belső udvarok, és nem is volt nagy jelentősége a kerteknek, míg a nagy birodalmak terjeszkedni nem kezdtek, s az emberek meg nem ismerkedtek újabb és újabb építészeti szokásokkal, kialakításokkal. Talán ezért sem véletlen, hogy az ókori Görögországban nagyon kevés forrással rendelkezünk a kerteket illetően annak ellenére, hogy maga az ország mediterrán éghajlati övben terül el, tehát jellemző rá a hosszan tartó, forró nyár, ami szárazságot és aszályt eredményez, így téve nehezebbé a gazdálkodást, ám mégsem akkora mértékben, ami okot adna arra, hogy ez ellen különösképp védekeznie kellett volna akár a múlt, akár a jelen kor emberének. Ugyanezt láthatjuk a Római Birodalom korai szakaszában is, mivel akkoriban a kerteket (amik csak konyhakertek voltak), nem zárták be olyan értelemben, mint ahogyan azt fentebb láthattuk. Egy-egy kőkerítés valószínű, hogy körülvette de nem azért, hogy teljesen elzárja a külvilágtól, vagy, hogy az időjárástól védje, hanem azért, hogy megjelölje az adott terület határát, ami ugyanúgy megtalálható volt egy ház, vagy egy villa körül, mint a város határában. A birodalom egyre nagyobb és szélesebb terjeszkedése miatt a belső udvarok és a palotakertek hírét máshol is népszerűsíteni kezdték, s valószínű az is, hogy az akkoriban már hellén fennhatóságú Egyiptom területéről vették át a fallal körülvett, fedett belső udvarok gondolatát, amit ezt követően számos helyen meghonosítottak, nemcsak Olaszország szívében, hanem a mai Spanyolország déli területein is a Kr.e. II. században. A rómaiak voltak ugyanis azok, akik az andalúz patiók ma ismert alapjait lefektették. A római építészetben oly jellemző városi házak, az úgynevezett domusok kifejezetten jó példái annak, hogy miként ötvözték a zártat, a fedettet, a védelmet adót és a nyitottat; hogy miként keverték, pontosabban választották szét élesen és szigorúan a magán-, és közéletet egymástól. Fontos, hogy ezek a római házak szigorúan úgy voltak kialakítva, hogy a privát és a közszféra ne érintkezzen egymással méghozzá oly módon, hogy az, aki munkaügyben tér be egy házba, nem léphet be az olykor a ház végében, máskor pedig a második részében található fallal körülvett, ám ugyanakkor felülről nyitott kerthelyiségbe, mert az csak a család és a barátok számára fenntartott, meghitt terület volt, ahol zöldséget, gyümölcsöt termeltek, fűszernövényeket gondoztak, illetve virágokat, dísznövényeket tartottak. Ezzel szemben az átrium egy zárt tér volt, ami ugyanúgy a ház középpontjában került kialakításra, és ahonnan a különféle szobák, és egyéb helyiségek nyíltak, mint ahogyan azt korábban már a babiloni kultúrában is láthattuk. Teteje ugyanolyan formában majdnem teljesen fedett volt, csak egy szabályos négyzeten keresztül jutott be a természetes fény a belső térbe, illetve ugyanezen a nyíláson keresztül tudták összegyűjteni az esővizet is, amit különféle csatornákon át vezettek el. Az átrium azon túl, hogy a közösségi élet központja volt, szent helyül is szolgált, hiszen itt a házi istenek szobrai, illetve a tiszteletükre kialakított oltárok is megtalálhatóak voltak. Így, amikor a rómaiak partot értek Andalúzia területén, ugyanezt a felosztást valósították meg, tehát tulajdonképpen két más-más szempontból alapvető teret hoztak létre egy-egy házon belül, amit később, a területre érkező arab hódítók nyitottak egybe, "L" alakban, így hozva létre az andalúz kertek ma ismert alakját. Úgy gondolom, hogy nemcsak a jobb levegőáramlás, vagy a még ideálisabb mikroklíma megteremtése érdekében nyitották egybe a tereket, hanem azért is, hogy még meghittebb, még bensőségesebb tereket alakítsanak ki a szellemi megtisztulás, lelki feltöltődés érdekében. S a szétválasztott helyiségekből egyetlen egység, egyetlen központi hely köré rendeződjön mindennapi életük, legyen szó magán-, vagy közéletről.
Az így kialakított patiók mind a mai napig híresek fehérre meszelt falaikról, melyeket megannyi színesebbnél-színesebb virág díszít, padlóburkolatuk pedig lehet téglából, kőből, vagy akár csempéből, származzanak akár a modern korból, vagy díszítsenek a régi idők örökségeként. Megfelelő kialakításuknak köszönhetően továbbra is ugyanolyan védelmet biztosítanak, mind az ott élők, mind pedig a megszámlálhatatlan mennyiségű virág és dísznövény számára; felfrissítő, hűs levegőt adnak egy forró nyári délután, hiszen kintről betérve a hőmérsékletkülönbség akár 8-10 fok is lehet. Manapság két fajtája létezik ezeknek a belső udvaroknak: egyrészt, és ez a legelterjedtebb, beszélhetünk különálló családi házak belső udvarairól, másrészt, az általában két emeletes, közös belső erkéllyel rendelkező társasházakról.

Forrásaim és egyéb, kiegészítő anyagok:
A cikkben szereplő képek a pxfuel.com oldalról származnak. Nagyításukhoz kattints rájuk! Annak, aki még több információt, vagy esetleg grafikai anyagot szeretne látni a római városi házakról, ajánlom figyelmébe az angol nyelvű Wikipédia cikket, és amennyiben spanyol nyelven is szívesen olvasnál cikkeket, összefoglaló anyagokat az andalúz patiók történelméről, itt az összeállításom:
artencordoba.com; eldiario.es; patiodelposadero.com; patiosdecordobaexperience.com