Egyik helyen azt olvassuk, hogy 1492-től lett a kasztíliai nyelv Spanyolország hivatalos nyelve, más helyütt azt találjuk, hogy csak 1978-tól számít a mediterrán ország hivatalos nyelvének a spanyol. Most akkor mi az igazság? A kasztíliai mégsem spanyol, vagy a spanyol nem kasztíliai? Az egyik mennyiben a másik, s a másik mennyiben az egyik? Hogyan, s miként kapcsolódik egymáshoz ez a két kifejezés, és egyáltalán: vajon tényleg két külön terminusról beszélünk, vagy esetleg szinonimákról van szó? Vizsgáljuk meg közelebbről! Először is, térjünk vissza egy kicsit az előző posztom témájához, a spanyol nyelv eredetéhez, annak kialakulásához, mert így könnyebben választ kaphatunk kérdésünkre, eloszlatva ezáltal a felmerülő kételyeket:
A Katolikus Királyok, vagyis I. Izabella kasztíliai királynő, és férje, II. Ferdinánd aragóniai király által vezetett visszahódítás idején, tehát Kr. u. 722-től kezdődően, lassan, de biztosan megtörni látszott az a latin nyelvi egység, ami még a Vizigót Királyság uralma alatt is oly jellemző volt, s így fokozatosan, az egész ország területét felosztó új dialektusok jöttek létre. Öt ilyen regionális nyelvjárásról beszélhetünk, amelyek nyugatról keletre haladva az alábbiak voltak: a galiciai (el gallego), a leóni (el leonés), a kasztíliai (el castellano), a navarrai-aragóniai (el navarro-aragonés), és a katalán (el catalán). Mint tudjuk, ezek közül csak kettő (a leóni és az aragóniai) nem vált a későbbi korokban teljes nyelvvé, a többi hármat viszont napjainkban is beszélik, ráadásul az ország déli területein, ahol magának a kasztíliai spanyol nyelvnek is meg kellett honosodnia, további négy nyelvváltozat is létrejött: az andalúz (el andaluz), az extremadurai (el extremeño), a murciai (el murciano), illetve a kanári-szigeteki (el canario), merthogy a kasztíliai nyelvjárás nem magától értetődően volt egységesen adott az ország egészét figyelembe véve, hanem annak köszönhetően terjedt el, és vált mindinkább használatossá, hogy a már említett Katolikus Királyok alapvető kommunikációs eszköznek tették meg azt, ami így, egyre nagyobb teret hódított magának. Értéke, megbecsülése, és egyáltalán annak tudata, hogy egy saját nyelvet beszélhetnek olyannyira felfokozódott ezekben az időkben, hogy az irodalom is saját nyelvének fogadta. Innentől kezdve ugyanis kasztíliai nyelven jelentek meg a különféle irodalmi alkotások, művek, fordítások, sőt, a korábbiakban más nyelveken, nyelvjárásokban publikálók is előszeretettel váltottak kasztíliai spanyolra, háttérbe szorítva ezáltal addigi nyelvezetüket, ami pl. a galiciai és a katalán esetében, így csak a szűk családi körre, legközelebbi baráti társaságokra, illetve a vallási eseményekre korlátozódtak. Egyébként ez egészen a XIX. század közepéig (!) így volt. Ekkor kezdődött el ugyanis ezeknek a nyelveknek egyfajta újjáélesztése, és egyben újjászületése az irodalmi nyelvet, nyelvezetet tekintve, és tudjuk jól, hogy napjainkban is sokan beszélik, értik, és használják ezeket a nyelveket, vagy azért, mert szüleiktől, nagyszüleiktől és dédszüleiktől rájuk szállt, vagy azért, mert érdeklődnek irántuk, és második, vagy harmadik nyelvként elsajátították.
Továbbmenve: 1492, Amerika felfedezésének az időpontja és ténye fontos dátum volt a spanyol nyelv történetében, hiszen ez olyan lehetőségeket és távlatokat nyitott meg a nyelv fejlődésében, illetve további alakulásában, amiről addig nem is igen lehetett volna beszélni. Hiszen így, nemcsak hogy nagy léptékben, óriási földrajzi területeket átszelve tudott terjeszkedni, és meghonosodni, hanem legalább ekkora erővel, és mértékben tudott tovább fejlődni, alakulni, és változni. Ezért van az is, hogy sokszor külön beszélünk spanyolországi spanyol nyelvről, amit én sokszor csak kasztíliai spanyolként említek, illetve külön beszélünk latin-amerikai spanyolról. A kettő pedig, bizonyos mértékben, mind nyelvtani elemeit, mind pedig a szóhasználatát, szavainak jelentését figyelembe véve valóban különbözik egymástól, ám mégsem akkora mértékben, hogy ne értenék meg egymást a beszélőik.
Így, jóllehet, hogy a kasztíliai nyelvjárás volt az alapja a ma ismert spanyol nyelvnek, ami eredetileg, és helyhez kötötten a korabeli Kasztília régióból indult, ám időközben tovább formálódott és bővült olyan elemekkel, szavakkal, kifejezésekkel, amik már túlmutattak a kiindulópontjául szolgáló terület határain. Jól mutatja ezt az is, hogy amikor a spanyol nyelv egységéről beszélünk, akkor egyaránt megtalálhatjuk mindazokat a személyeket, írókat, illetve szinte bárkit, aki a spanyol nyelvet beszéli, akik Spanyolország területéről, és Latin-Amerika bármely kis szegletéből egyaránt hozzátettek valamit is e nyelvhez ahhoz, hogy egyáltalán annak nyelvi egységről lehessen beszélni.
Az 1500-as évek első felében a kasztíliait egyébként, már mint spanyol nyelvet említik: I. Károly spanyol király, egy Rómában történt látogatása alkalmával, III. Pál pápa és udvari köre előtt, így szólt az egyik küldöttnek, Mâcon városának a püspökéhez: "Püspök Úr!, értsen meg, ha akar, és ne várjon tőlem más szavakat, mint a saját, spanyol nyelvemet, amely oly nemes, hogy megérdemli, hogy minden keresztény ember által egyaránt ismert [értsd: tudott, vagyis beszélt – szerk.] és értett legyen." Így egyfelől, nemcsak azt mutatja meg számunkra ez az esemény, hogy Spanyolországnak milyen nagy szerepe volt a történelem során, de ezzel egyúttal növelte nyelvének a nagyságát, jelentőségét is, nemcsak a korabeli időket, hanem az utána, jóval később következőket is, olyannyira, hogy napjainkban is a két megnevezés inkább tekinthető egymás szinonimájának, mint bármilyen más alá-fölérendeltségi viszonynak: a kasztíliai, tehát éppúgy spanyol, miként a spanyol is kasztíliai, vagyis mindkettőt ugyanarra az egy, újlatin nyelvre értjük.

Forrás:
abc.es