A Spanyol Királyi Akadémia szerint az 'español' szó a Dél-Franciaországban beszélt okcitán, ismertebb nevén provanszál 'espaignol' szóból származik, ami pedig a középkori latin nyelvben megtalálható 'hispaniolus', azaz 'hispániai', mai értelemben véve 'spanyolországi' szóra vezethető vissza.
Ezt azért fontos kiemelni, mert a spanyol nyelv ugyanúgy az indoeurópai nyelvcsalád része, mint a portugál, az olasz, a francia, a katalán, vagy a román nyelvek, hiszen ezek mindegyike a mindennapok során használt vulgáris, azaz élő szóban beszélt latin nyelvből eredeztethető, amit azonban nem érdemes, és nem is szabad élesen elkülöníteni a korabeli akadémiai, vagy irodalmi nyelvtől, amely elsősorban a magasabb társadalmi réteg nyelvezete volt, ám ugyanúgy megértette azt az alacsonyabb középosztály is, és vice versa: gondoljunk csak Ciceróra, aki írásait, és retorikai beszédeit egyaránt egy jóval kifinomultabb, magasztosabb nyelven tartotta, míg fennmaradt levelezései a mindennapok során használt, egyszerű nyelvi formákra és kifejezésekre korlátozódnak. Így tehát nem két önálló, egymástól teljesen eltérő nyelvről beszélhetünk akkor, amikor a vulgáris és a klasszikus, vagy művelt latint említjük, hiszen létezett egyfajta kapcsolat, átfedés közöttük, ami ugyan az idő múlásával jóllehet eltűnni látszott, mivel mint minden élő, beszélt nyelv – így a vulgáris latin is – folyamatos változásban, tulajdonképpen egy állandó átalakulásban volt és van napjainkban is, amelynek eredményeként olykor akár viszonylag rövid időn belül új szavak és kifejezések, végül pedig konkrét, egymástól részben vagy egészben eltérő dialektusok, és nyelvek születnek.
Nem volt ez másképp az itt felsorolt nyelvek esetében sem, hiszen a Római Birodalom bukását követően ezek a folyamatok mindinkább felgyorsultak: az V. századtól kezdődően az ún. irodalmi latin mindinkább háttérbe szorult, kiéleződni látszottak a területi, regionális különbségek az egyes latin nyelvjárások között, így lassan, de biztosan el is szakadtak egymástól, idővel kialakítva a saját nyelvüket. A későbbi korokban egyébként voltak törekvések arra, hogy újra egységesítsék a latin nyelvet, mint olyat, és lefektessék annak közös alapjait, visszaállítva ezáltal egy egységes, mindenki számára éppúgy érthető, ún. művelt nyelvet, de ez a kísérlet viszonylag hamar kudarcba fulladt, hiszen egyfelől már túl nagyok voltak az egyes nyelvjárások közti különbözőségek, másfelől az emberek egy jelentős része már nem értette meg az írott nyelvet, hiába is használta azt élő szóban, nap, mint nap, hiszen ez a használat magának a latin nyelvnek immáron csak egy változata volt a sok másik mellett, vagyis csupán egyetlen egy nyelvjárás a sok közül. Így történt, hogy számos könyvet, kéziratot, és hivatalos dokumentumot át kellett fordítani arra a nyelvre, amit az emberek állandó jelleggel használtak, vagyis az élő szóban, köznyelvi módon beszélt nyelvre. Így tehát azt mondhatjuk, hogy maga a spanyol, és vele együtt az összes többi újlatin nyelv csak egy a ma is beszélt, vulgáris latin dialektusai, nyelvváltozatai közül.
Ám most kanyarodjunk vissza azokhoz az időkhöz, amikor a Római Birodalom hanyatlani kezdett, mivel ezekre az időkre tehető a kasztíliai spanyol nyelv, nyelvjárás születése is:
Mint tudjuk, a birodalom Kr. u. 476-ban hullott darabjaira, bár területén, a teljes Földközi-tenger medencéjét figyelembe véve, már korábban is megnyilvánulni látszottak a latin nyelv bizonyos változásai, amelyek néhány száz év alatt már egy újnak mondható, kész nyelvnek számítottak, köztük a spanyollal, ami 927-ben, a Kasztíliai Királyság megalakulásának idején már eljutott e szintre. Bár azt azonban gyorsan hozzátenném, hogy nemcsak a vulgáris latinra támaszkodott régi-új nyelv volt ez, hiszen ugyanúgy megtalálhatóak voltak benne a különféle görög, kelta, és germán eredetű szavak, szóhasználatok, kifejezések, amiket az emberek átvettek, és beépítettek a mindenkori nyelvhasználatukba. Épp úgy, ahogyan azt az utána következő korokban megalakuló Al-Andalus idején, vagyis a Kr. u. 7. századtól kezdődően láthatjuk, hiszen ekkortájt épült be a jelenleg is ismert és használt spanyol nyelvbe megannyi arab eredetű szó is.
A kasztíliai dialektuson alapuló spanyol nyelv, mint olyan, így voltaképpen jóval később, csak az 1200-as években, X. Alfonz spanyol király uralma alatt, s mintegy az ő vezetésével kezdett körvonalazódni, s egyáltalában véve megvalósulni, már ha a megvalósulást a szigorú keretek között történő szabályrendszer megalakulásaként, kidolgozásaként értelmezzük, hiszen ő volt az, aki először tett komolyabb erőfeszítéseket annak érdekében, hogy e nyelv széleskörűen meghatározható legyen. Ennek érdekében különféle irodalmi, és történelmi munkákat kezdtek átfordítani az akkoriban használatos spanyol nyelvre, illetve az is rendeletbe került, hogy bármilyen hivatalos dokumentum, vagy irat ezen a nyelven íródjék. Ám arra, hogy ez a nyelv váljék az ország hivatalos nyelvévé, még újabb évszázadokat kellett várni, hiszen csak a Katolikus Királyoknak köszönhető arab megszállás követte sikeres visszahódítás után, 1492-ben lett a kasztíliai nyelv az Ibériai-félszigeten nyugvó ország hivatalos nyelve. Sőt, még ugyanebben az évben megjelent az első olyan könyv Grammatica címmel, ami arra volt hivatott, hogy egy európai nyelv felépítését, szabályrendszerét tanulmányozza, lefektesse és keretbe foglalja. Így lényegében ettől a pillanattól fogva beszélhetünk arról a spanyol nyelvről, amit napjainkban is ismerünk, s immáron több, mint 590 millióan beszélünk, amelyek közt valamennyivel több, mint 490 millió anyanyelvi beszélő van.
Források, és egyéb kiegészítő anyagok:
cervantes.es; delcastellano.com; fundacioncomillas.es; latinium.com
Herman József: Vulgáris latin, Tinta könyvkiadó, Budapest, 2003.
