(A képhez felhasznált források: BOE 1997/10/11; Freepik.es)

A spanyol nemzeti dal, vagyis a Marcha Real azon kevés himnuszok közé tartozik a világon, amelyeknek nincs dalszövege. Nem kíséri semmiféle ének, csak a ritmusos dallam szól, rövidített formájában közel egy percen át, míg teljes hosszában több, mint két percben. Összesen négy olyan ország van a világon, amely olyan nemzeti dallal rendelkezik, ami nem énekelhető: Spanyolországon kívül San Marino, Koszovó, illetve Bosznia-Hercegovina.
A himnusz eredete régi időkre nyúlik vissza, mivel egészen a 17. szd. közepéig vissza kell mennünk ahhoz, hogy legalább feltételezni tudjuk, ki szerezhette azt. Ekkoriban ugyanis már minden bizonnyal létezett, noha nem abban a formájában, amelyben napjainkban ismerjük.
VI. Ferdinánd nem sokkal azelőtt került a trónra (1746.), hogy az osztrák örökösödési háború lezárult volna (1748.). E háborúban Spanyolország is aktívan részt vett, mivel ugyanúgy nem fogadta el a leányági öröklést ahogyan sok másik ország sem. Nem sokkal azután (1749.), hogy a háború véget ért, a király egy olyan gyűjtemény összeállítását rendelte el, ami minden olyan dalt, éneket, melódiát tartalmaz, ami a háború ideje alatt csendült fel az országban, mintegy tiszteletadásként a mindenkori uralkodó, s általa a spanyol uralkodóház előtt. Összeállítása nem volt egyszerű, sok időt vett igénybe, mivel csak két évvel azután készült el (1751.), hogy a király rendeletbe foglalta. Terjedelmét tekintve is egy komolyabb, átfogó műről beszélhetünk, mivel valóban minden olyan dalt, zenei művet tartalmaz, amit a katonaság akkoriban játszott, jóllehet, némelyik csak, mint utalás szerepel benne. Így találhatjuk meg a Marcha de los Granaderos, vagyis A gránátosok indulója c. dalt is, ami egy speciális gyalogságból álló szakasznak volt a dallama. Valahányszor, amikor az alakulat menetelt, a katonai zenészek dobkísérettel játszották e dallamot. Legvalószínűbb feltételezéseink szerint, ez lehetett a jelenleg ismert nemzeti himnusz alapja, amit a későbbi időkben már az ország egész területén ismertek, igaz, akkoriban már egy újrahangszerelt formában.
Konkrét kottáját, 10 évről később, vagyis egy 1761-ből származó kéziratból, egy partitúrából ismerhetjük, amelyet a Spanyol Nemzeti Könyvtár archívuma őriz. A dokumentum Manuel Espinosa de los Monteros oboista, zeneszerző és királyi kápolnamester nevéhez kötődik, ő volt ugyanis az, aki összeállította és egy kis füzetbe rendezte az egyes dalokat. Vita folyik arról, hogy valóban csak összeállította és rendszerezte a dalokat, amelyeken esetlegesen némi javítást is végzett, vagy egyenesen ő maga szerezte az egyes zeneműveket? Teljes bizonyossággal sem az egyik, sem pedig a másik állítás mellett nem köteleződhetünk el, ám nem hanyagolható el az a tény, hogy Ricardo Fernández de la Torre zenetörténész, és kutató talált még egy dokumentumot a könyvtár archívumában, ami csak és kizárólag Manuel Espinosa kompozícióit tartalmazza, köztük a Marcha de Granaderos-szal. Ez a dokumentum egyébként 1764-ből származik, és arra enged következtetni, hogy valóban Espinosa lehet a spanyol himnusz szerzője, bár, még mindig nyitva áll annak lehetősége, hogy ő csak javított az eredeti művön, ami akkoriban már nemcsak dobkísérettel, hanem egy kisfuvola és két klarinét játékával együtt volt hallható. Akárhogy is, Espinosa füzete olyannyira fontos és meghatározó volt az adott kor Spanyolországában, hogy nyomtatásba került, és minden katonai egységhez eljuttatták. Innentől kezdve fokozatosan vált ismertté az egész országban, míg végül nem maradt olyan terület, ahol ne lopta volna be magát az emberek szívébe, hiszen a katonák mindig és mindenkor ezzel a dallal tisztelegtek királyuk, a teljes királyi család és a királyi ház előtt. Úgy is mondhatnánk, hogy ekkor született meg a spanyol nemzet dala.
Különösen nagy jelentősége volt ennek a spanyol függetlenségi háború idején (1808-1814), amikor az ország jelentős része Napóleon csapatai által megszállt területekké váltak. A spanyolok ugyanis, nem ismerték el új uralkodójukként a francia császárt, miként semmilyen új hagyományt, vagy szokást sem vettek fel, így a katonaság sem játszott francia indulókat, hanem továbbra is, ugyanúgy a Marcha de Granaderos szólt közöttük, így válva a spanyol ellenállás szimbólumává. 1815. február 3-án pedig, hivatalosan is a Spanyol Királyság himnuszává nyilvánították, de már Marcha Real, vagyis Királyi Induló néven. Így, már nemcsak a királyi család jelenlétében, az ő tiszteletükre játszották, hanem minden fontosabb eseményen, rendezvényen, ünnepen elhangzott, bár jóllehet, sokan és sok helyen már eddig, évekkel korábban is így alkalmazták.
Néhány évtizeddel később azonban, II. Izabella királynő elűzetése után, 1868-ban Juan Prim y Prats tábornok hatalomra kerülését követően radikális változásokat szorgalmazott, ami a spanyol himnuszt sem kímélte. Minden olyan jelképet, vagy szimbólumot, ami a nemzet egységét, összetartozását hivatott kifejezni, valami újra, valami egészen másra kívánt cserélni, így a spanyol nemzeti dalt is. Egy pályázatot hirdetett (1870.), amelyre a hivatalos adatok szerint 447, de a jelenkor történészei szerint ennél jóval több pályamű érkezett, méghozzá a kor olyan meghatározó zeneszerzőitől is, mint Tomás Bretón, Ruperto Chapí, vagy Federico Chueca és Manuel Penella. A beérkező darabok az adott kor légkörében fogalmazódtak, vagyis a forradalomról és a monarchia leveréséről szólt legtöbbjük; sok közülük pedig, a Marseillaise-re hasonlított. Viszont, akármennyire is jól volt megkomponálva egy-egy mű, egyik sem nyerte el a zsűri tetszését annyira, hogy Spanyolország új nemzeti himnuszává válasszák. Így, hosszas tanácskozást követően, végül az akkor már Marcha Real néven ismert Marcha de Granaderos, vagy Marcha Granadera maradt, s egyben lett is Spanyolország nemzeti dala. Döntésüket 1871. január 8-án véglegesítették.
Az 1900-as években, pontosabban 1931-'36 között, vagyis a Második Spanyol Köztársaság idején ismét háttérbe szorult, és csak 1937 novemberében került újra visszaállításra, ezúttal Fransisco Franco tábornok, államfő által, és azóta is, a mai napig ez Spanyolország hivatalos nemzeti himnusza.
Érdekesség, hogy egészen a XX. századig továbbra is a katonaság játszotta a himnuszt, míg végül XIII. Alfonz spanyol király kérésére, Bartolomé Pérez Casas zeneszerző újrafeldolgozta, újrahangszerelte, így nyerve el ma ismert formáját, amit immáron már zenekarok játszanak.

Forrásaim és egyéb kiegészítő anyagok:
abc.es; boe.es; eespanol.cl; himnoespaña.es;
Hogyha kíváncsi vagy Manuel Espinosa egyébként befejezetlenül maradt kéziratára, akkor megtekinthető a Spanyol Nemzeti Könyvtár digitális adatbázisában az alábbi linken: bdh.bne.es.