Hogyha most valaki megkérdezné tőled, mi volt az első kérdéseid egyike a spanyol nyelvet illetően, nagy valószínűséggel így felelnél: miért áll a kérdő-, és felkiáltó mondatok előtt fordított írásjel? Miért használják úgy ezeket az írásjeleket, mintha valamiféle zárójelek lennének, amiknek ugyanúgy van egy kiinduló-, és végpontjuk, s ezáltal kiemelő, megkülönböztető szerepük, mivel minden esetben olyasmit tartalmaznak, amit valamilyen formában, s valamilyen okból el akarunk különíteni a többi szövegrésztől. Vajon a fordított kérdő-, és felkiáltójelek is így működnek? El akarnak különíteni? Ki akarnak emelni? Hangsúlyossá akarnak tenni? De vajon miért van rájuk szükség? Miért nem elég egyetlen egy mondatvégi írásjel, ahogyan azt a többi nyelv esetében megszokhattuk?
Azt hiszem, hogy talán ezek azok a kérdések, amelyek még azokban az emberekben is felmerülnek, akik sohasem tervezték, hogy megtanulják a nyelvet, és ennél is mélyebben fogalmazódnak meg azokban, akik a nyelv alaposabb elsajátításra törekednek, ám csak most kezdenek igazán megismerkedni vele, úgyhogy vágjunk is bele megválaszolásukba!
Először is, érdemes megjegyezni, hogy mindkét jel történelme elég régi időkre nyúlik vissza, hiszen felkiáltójellel a középkori latin kéziratokban, míg kérdőjellel már a Karoling-korszak idejéből, vagyis a 8-10. századi időkből találkozhatunk, ám ezekben az időkben ugyanúgy alkalmazták őket, mint manapság, ahogy a többi nyelvben szokás: egy jel az írott mondat végén azt jelölve, hogy milyen hangsúllyal olvasandó az adott mondat, vagy szövegrész. Elég sok időnek, több száz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezek a jelek a spanyol nyelvben a mondat elején, méghozzá fordított formában jelenjenek meg.
A mondat eleji, illetve közbeni fordított kérdőjel jóval előbb került be a spanyol nyelv helyesírási szabályzatába (1754.), s ezáltal az általános nyelvhasználatba, mint a fordított felkiáltójel (1884.). Arról nem is beszélve, hogy még több időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ez utóbbi jelet felkiáltójelnek mondják, mivel egészen 2014-ig a csodálkozás, meglepettség érzésének az írott formában történő jeleként tartották számon annak ellenére, hogy ugyanúgy e jellel jelölték azt, hogyha egy mondat óhajt, vágyat, örömöt, vagy csalódást fejez ki. De most lássuk kicsit közelebbről, mi miért és hogyan is történt! Hogyan lett egy írásjelből mindjárt kettő?
Minden abból a problémából indult ki, hogy a spanyol nyelvben olykor előfordulnak túl hosszú, nem kis túlzással egy-egy bekezdésnyi mondatok, amelyekről az elején nehéz megállapítani, hogy éppen állítanak valamit, vagy egy kérdést fogalmaznak meg, esetleg valamilyen érzelem, indulat kifejezésére szolgálnak-e. A különféle írott szövegek felolvasásakor, értelmezésekor többször fordult elő a helytelen, rossz hangsúllyal, vagy utólag javított hanglejtéssel felolvasott, értelmezett mondat, ami sok esetben nemhogy az olvasónak, de az őt hallgatónak is zavaró, kellemetlen volt. Ezt kellett orvosolni valahogy, és a nyelvészek sok vita, értekezés és egyeztetés után arra jutottak, hogy a megoldást egy fordított írásjel jelentheti az adott mondat, szakasz, vagy szövegrész kezdetén, aminek a jelentése semmiben sem tér el a mondatvégi jeltől, sőt, megkönnyíti az adott mondat, szakasz, vagy szövegrészlet helyes felolvasását, értelmezését. Döntésüket 1753-ban hozták meg, és a rá következő évben kiadott helyesírási szótárban, ami egyébként a szótár második kiadása volt, már szerepelt a fordított kérdőjel, mint hivatalos írásjel.
Kezdetben csak a hosszú kérdéseket látták el e jellel, így a rövid vagy rövidebb kérdő mondatok esetében megmaradt a kizárólagos mondatvégi jelölés, ami egy újabb problémához vezetett: mi alapján lehetne meghatározni azt, hogy egy mondat rövid, vagy túl hosszú? Hol húzódik közöttük a határ, ami még az egyik mondatot az egyikbe, másikat pedig már a másik kategóriába sorolja? Pontosan milyen hosszúságú kérdő mondatok elé kell kitenni a fordított kérdőjelet, s melyek elé nem? Nos, ezt senki sem tudta megmondani, mivel egységesen nem volt semmiféle szabály vagy kitétel erre vonatkozóan. Mindenki úgy használta az írásjelet, ahogy éppen jónak látta, ám ez ismételt zavart keltett az emberekben, és évek múltával kisebb-nagyobb összevisszaság keletkezett. Így 1870-ben az Akadémia úgy határozott, hogy egységesen, minden kérdő mondatra, annak hosszúságától független vonatkoztatja, és kötelező érvényűvé teszi a fordított kérdőjel használatát. Innentől kezdve tehát helyesírási hibát vétett, és a mai napig vét az, aki nem teszi ki a kérdő mondat elé a fordított kérdőjelet, mert minden esetben jelölni kell, ha egy szövegben kérdés következik azért, hogy az olvasó könnyedén értelmezni, olvasni tudja azt.
A felkiáltójellel is hasonló dolog történt. 1770-től eleinte csak a hosszabb felkiáltások, csodálkozások, óhajok, stb. elé tették ki fordított megfelelőjét, amiből szintén ugyanazon problémák keletkeztek, amit a kérdőjel esetében láthattunk, így az 1884-es helyesírási szótárban már úgy szerepel, hogy minden egyes felkiáltó mondat elé ki kell tenni a fordított írásjelet azért, hogy az adott szöveget, szövegrészletet olvasó már rögtön a mondat, vagy szakasz elején megfelelően tudja értelmezni, illetve helyes hanglejtéssel felolvasni azt.
Most lássuk, hogyan is néz ki a gyakorlatban:
- Az írásjelek közvetlenül megelőzik, illetve követik az adott mondat első és utolsó szavát, vagyis nem hagyunk szünetet a szavak és az írásjelek között. Természetesen, ha egy új mondat kezdődik, akkor minden esetben szünetet hagyunk a mondatvégi írásjel és az új mondat között.
¡Buenos días, señorita! ¿Cómo está? - Amennyiben kérdésünk, vagy felkiáltásunk egy adott szakaszba ékelt, a mondatkezdő írásjelet mindig kisbetű követi.
¡Uy!, ¿son ya las cinco de la tarde? Lo siento, ¡tengo que irme! - Hogyha több kérdésünk, vagy felkiáltásunk lenne egyszerre, akkor azokat vagy külön-külön, mint önálló mondat írjuk, vagy pedig felsorolásszerűen egyetlen mondatként. Ebben az esetben vesszővel vagy pontos vesszővel választjuk el őket egymástól. Fontos!: a lezáró kérdő-, ill. felkiáltójelet a pont kivételével bármilyen írásjel követheti, és amennyiben kérdő/felkiáltó mondataink vesszővel, vagy pontos vesszővel kerülnek elválasztásra, úgy a következő kérdés/felkiáltás mindig kisbetűvel kezdődik, miként azt már a fentebbi példa esetén is láthattuk!
¡No te vayas, por favor! ¡Quédate conmigo! vagy
¡No te vayas, por favor!, ¡quédate conmigo!
¡Márchate! ¡Quiero estar sola! vagy
¡Márchate!, ¡quiero estar sola!
¿Cómo se llama? ¿Cuántos años tiene? ¿A qué se dedica? vagy
¿Cómo se llama?; ¿cuántos años tiene?; ¿a qué se dedica? - Hogyha pedig nyomatékosítani szeretnénk a kérdésünk, vagy érzelmeink, akkor kettő vagy három írásjel egymás utáni használata megengedett.
¿¿Qué?? ¡¡¡Nunca!!! - Kombinálhatjuk is a két jelet az alábbi módok valamelyikén:
¿¡Qué estás diciendo!? vagy ¡¿Qué estás diciendo?!
¿¿¡¡De verdad piensas eso!!?? vagy ¡¡¿¿De verdad piensas eso??!!
Ebben az esetben ügyeljünk a helyes sorrendre! Ha előbb a kérdőjelet írtuk, akkor kérdőjellel zárunk, ha felkiáltójellel kezdtünk, akkor felkiáltójellel zárunk! A RAE továbbá azt sem tiltja, hogy az egyik jellel nyissuk meg a mondatunkat, és a másikkal zárjuk le azt, viszont inkább az előbb említett kombináció használatát javasolja.
